A busz út

Tudom felesleges döhöngenem, mivel, ami történik, az többségében, azoknak, akik részt vesznek benne teljesen természetes, sőt mindennapos élmény. Legalábbis úgy tűnik, hogy az. Nekem azonban nem.

Újra és újra megdöbbent, az, hogy mennyire más és más tudatossági illetve észlelési szinten élünk, és az is, hogy alapjában véve, észrevételem szerint,  szinte lehetetlen kiemelkedni abból a sémából vagy hit rendszerből, amiben épen hisyünk illetve létezünk. Lehet egyébként nem is fontos kiemelkedni, ugyanakkor bármilyen változás azon múlik, hogy képesek vagyunk-e túl látni mindazon, ami az életünkben nap mind nap történik, képesek vagyunk-e valahogyan észlelni a lét más rétegeit is, mert csak abba tudunk átlépni, ami elkezd megjelnni számunkra. Addig semmilyen változás nem lehetséges, ameddig, el nem kezdjük észlelni magunkat és azokat a sémákat/gondolkodási mintákat, amik szerint élünk. Mindaddig ameddig láthatatlanok vagyunk önmagunk számára addig csak bábok lehetünk egy szindarabban, amivől azt sem tudjuk, hogy mi rendezzük. Valamint azt sem látjhatjuk igy, ami a szinpadon kivül történik… gyakran maga az élet. Azt hiszem azt szoktuk mondani ilyenkor, hogy szűk látokörű az ember.

A valóság, amiben a busz út teljt teljesen szürreális volt számomra, mert már régen nem találkoztam a valóságnak ezekkel a rétegeivel, talán már húszüharminc éve nem. A nyolcvanas években a gondolkodás módunkat a kelet-nyugat ellentéte, a szocialistának és kapitalistának titulált gondolkodási séma vagy hit rendszer határozta meg. Azóta nagyon sok minden megváltozott, de úgy tűnik csak azok számára, akiknek sikerült észre venniük és meglovagolniuk az új szeleket, aminek a segitségével új élményekre tehettek szert, ami azután megváltoztathatta, azt ahogyan gondolkodnak a dolgokról és élményekről .

Az emberek többsége, bár szerintem többségük a nyolcvanas évek környékén vagy végén születhetett, a buszos út során megéllt élményeket teljesen természetesnek tartotta – illetve úgy tűnt számomra, hogy minden gond nélkül azonosodni tudnak velük. Persze az is lehet, hogy csak engem zavar, ha idönként vissza csúszunk a sötét múltba. Előfordulhat, hogy volt közöttük olyan is, aki érzékelte a külömbségeket a különféle létformák között, de nem értelmezte azokat, vagy nem érdekelte az, ami történik. Ezt is megértem, a homokba dugott fejnek is meg vannak az előnyei.

Nos, engem minden képpen elgondolkodtatott az élmény.

Bár relative sokat dühöngtem az általam teljesen idegennek és hülyeségnek tartott eseményeken, ugyanakkor mint megfigyelés kimondottan érdekes volt.

Elindulásunk után kábé 45 perccel megérkezdtünk a Bolgár Szerb határra, ahol a söför megkért bennünket, hogy az összes cumonkkal együtt legyünk kedvesek leszállni a buszról és a barakk valamint a busz között felsorakozni. Végig futott az agyamon, hogy lehet kivégzésre készülődünk. A légkör megfagyott, mindent átjárt a félelem izzadság szaga, szinte néma csendben pakoltunk le, majd álltunk sorba. Egy fegyveres őr összeszedte az utiokmányainkat, majd eltünk. Kábé tiz perc múlva jelent meg megint. Hangosan kurjongatva kiválasztott őt vagy hat utast, mind láthatóan roma számrmazású, majd vissza adta a maradék utipapirt a többieknek.  A busz kilencven százaléka megnyugodva rágyújtott. Nagyokat slukkoltak a cigikből, miközben a kiválasztottak minden csomagját áttúrta három vérmes legény. Amikor velük végeztek, akkor  egy újabb kör következett, amelyben az összes csomagunkkal ugymond gyalog átléptük a határt, a busz pedig üresen követett bennünket. Majd a határ másik oldalán (jelzem pár száz méterről van csak szó), a busz ismét felvett bennünket. Közben ismét mindenkinek átnézték az uti okmányait. Fortyogtam a dühtől, mert 4 csomagom volt és egy éppen kiakadni készülő lumbágom. És ez még csak a bolgár kieengedő osztag volt. Most várt még csak ránk a Szerb beengedő osztag. Hála az égnek, ott egész gyorsan átjutottunk és nem kellett még egyer le és fel cuccolnunk. Valamiért a soförök fél litetes vizes üvegekkel kecsegtették a határőröket. Az okára még mindig nem jöttem rá. Miért pont viz? Lehet nincsen tiszta viz Szerbiában???

Az egész műsort pontosan  olyan forgatókönyv szerint adtuk elő, mint 35 évvel ezelőtt az átlépést az Osztrák Magyar határon. Féltünk, hogy elkapnak és meghúrcolnak valamiért, amit el sem követtünk. Nyilvánvalóan, ezen a határon syinte senkinek nem sikerült ebből az állapotból tovább lépnie, vagy egyszerűen csak emlékeztünk arra, ami akkor történt. A múlt nem múlik el nyomtalanul, max el lehet annak fogadni, ami volt.

Az első pisi megálló a határ utáni első étteremnek nevezett rabló tanyán volt, ahol potom 4o Euro centet kértek egy pisiért egy pontattyós WC-ben, ahol se WC papir, se kéztörlő nem állt rendelkezésünkre ezért az összegért, csak a potty lyuk és némi folyó viz. A kapitalizmusnak sikerült ide is elérnie, csak az úri modorát hagyta el valahol Ausztria magaságában.

Akkor még nem tudtam, hogy van ennél ‘rosszabb’ is, ami három órával késöbb várt ránk. A következő megálló, még Szerbia szépséges fővárosa előtt volt, egy no name töltő állomáson, ahol ismét csak a pisi és étkezési lehetőség kedvért álltunk meg.

Erre a helyre is elérkezett már a kapitalista gondolkodás szele, de azon kivül semmi más. A mostranra a buszban kialakult pácolt emberszagot sikerül megtetézni ezeknek a ‘pucsivká’-knak (pihenő) a lehető legelviselhetetlenebb fajtáival. Itt már 5o Euro centért lehetet csak a WC-t használni, bar itt már angolosabb volt aWC mint a korábbi helyen, azonban itt is kézzel kellett segget törölni majd a gatyámba a kézmosás utáni vizet, mert a száritó sem működött. Mindezt még az is tetézte, hogy a WC-k a dohányzóvá nyilvánitott helyiségből nyiltak. Ez a helyiséget egy ajtó választotta el a nem dohányzó helyiségtől – értékelem az erőfeszitést -, mely ajtót soha nem zártak. Azt nem részletesem, hogy milyen légkör alakult ki pillanatokon belül, amikor a busz teljes felvonulása (engem és egy három gyerekes anyukát kivéve) egyszerre gyújtott rá a dohányzóban, és szivott el egymás után legalább három cigit, mivel a buszban nem engedték a dohányzást … kivéve a soföröknek.

Igy amikor visszaszálltunk a buszba a kellemes áporodott ember szagot a bőrőn keresztül párolgó cigaretta bűze spékelte meg. Én meg öklendeztem.

A napban az egyik legjobb élmény az volt, hogy, ha akartam volna sem tudtam volna, enni mert a kajának már a gondolatára is hányingerem volt. És ez jelzem, jó taktika egy 13 órás buszút során, mert szerintem, egyébkent is lehetetlen emészteni ennyi űlés mellett.

Annak öröme, hogy nem kellett sokáig a füstben sorban állnom a WC-hez, nem tartott sokáig, mert a fiatalabb sofőr, aki fél órát nem bir ki cigizés nélkül, szinte, amint vissza szálltunk a buszba rá is gyújtott és ezt a jó szokását kiszállásomig meg is tartotta.Nem a dohányzó szakasz bűzét szivtam, hanem passziv dohányoztam a soför mögötti ülésen.

A Magyar Szerb határ szinte zökkenő mentesen zajlott. Itt bár még mindig fegyveres őrök felügyelték az átkelést és a sofőrök láthatóan idegesek is voltak emiatt, pedig tuti nem csempésznek semmit, csak mintha a vérükben lenne a határátlépés stressze. Ismét vizes üvegek cseréltek gazdát, teljesen érthetetlenül … hacsak nem pálinka volt az üvegekben!

Az egyetlen mallőr az volt, hogy hosszú perceken keresztül senki sem foglalkozott velünk, vártunk csendesen, hogy hátha valaki megszán bennünket és megnézi, hogy azok vagyunk-e akiknek kiadjuk magunkat, de csak nem jött senki. Mindeközben természetesen a gyerekek kézdték elvesziteni a fonalat. A három kicsi – egy 9, ey 7 és egy 5 éves – szerintem példa értekűen csinálták végig a 13 órás utat, de mostanra már elfáradtak és igaz az is, hogy végülis mindekit zavart a tény, hogy csak ácsingózunk a semmi közepén. Természetesen senki nem mert szólni egy szót sem, mert ki merne beszólni egy fegyvert viselő embernek, ugye, no meg ez a határ, amit szeretnénk még ma átlépni. Mindezeketn túl pedig megszoktuk, hogy kelet-europaiak vagyunk és akár még le is lőhetnek, ha nem úgy haladunk át a határon, ahogy az elvárt! A gyerekeket azonban ez a mentalitás egyáltalán nem érintette és kezdtek egyre hangosabbak lenni. Egyáltalán nem volt zavaró, mert hogy nem volt kit zavarni, a sorőrök a határőröket kergették, aki tudott leszállt dohányozni, a többiek meg bóbiskoltak.

A söförök, akik minden gond nélkül cigiztek a buszon valamint két erősen agressziv és szexualitással teli filmet játszottak le szemrebbenés nélkül, hirtelen megjelentek a buszon és elkeztek embertelen hangon üvölteni a gyerekekkel, hogy azok szó szerint bekussoljanak.

Nekem a bicska nyilt ki-be  a hangsúly hallatán a zsebemben, azonban a gyerekek anyja egy szót sem szólt, hagyta hogy a pasi kiorditsa magát – aki nyilvánvalóan nem a gyerekekre volt dühös, hanem a határ helyzetek miatt volt frusztrált, amit simán a gyerekeken vezetett le – majd oda szólt a gyerekeknek, hogy kicsit csöndesedjenek el, és megnyugtatta őket, hogy hamarosan megérkezünk, majd a kezükbe nyomott valami játékot, ami rögtön el is terelte a figyelmüket. Nagyon ügyesen csinálta, le a kalappal. Én minden erőmmel a gyerekeket védtem volna, de gondolom, az csak olaj lett volna  a tűzre.

Majd végre jött egy szép szál Magyar legény, atsuhant a buszon, mi meg zötyögtünk tovább Budapest felé …

shuttlebus_157_orig

A macska helyzet

Leó napok óta, talán hetek óta, ideje többségét vagy a kertben, vagy a ketrecében tölti … üvöltve, mert hogy macska dementia-ja van, szegénynek. Mint minden normális (?) dementia-snak, neki is rengetek figyelemre és szeretgetésre van szüksége, mert, hogy igen el van veszve. Szegény, csak pörög-pörög, mert egyenesen menni már nem tud, vagy üvölt, mert annyira nem tudja, hogy hol van, vagy, hogy mi van (a vet szerint). Ugyan akkor cicu teljesen funkcionális, mármint minden gond nelkül eszik, alszik és dorombol, valamint szarik, és hugyozik, ahol a dolog épp elkapja. Tehát fizikailag, a mentális leépülésén kivül, semmi baja.

No, de mi ilyenkor a helyzet, mert ezt az állapotot fentartani nem lehet?  Persze be lehetne adni valami otthonba, kellemes summáért, ahol élete végig etetik és el van.

Van-e joga a macska tulajának elaltatni a macskát csak azért, mert az mindent össze hány, szar és hugyoz illetve alternativaként egy ketrecben tartani, ameddig csak él szegény pára.

Azért ez nehéz döntés … akár honnan is nézem.

Azt hisyzm az a gond, hogy nem nyirtam ki cicut egy rossz pillanatomban, mert volt olyan egy pár, mert akkor most nem lenne gond a döntéssel. Mert felmerült erősen a házban a kérdés, hogy mi is legyen a macskával hosszú távon.

És persze cicut is sajnálom valahol, mert mit tehet ő arról, hogy dimentiája van, és teljesen elviselhetetlen ezáltal? És persze túl büdös is ahhoz, hogy ölelgetni és szertgetni lehessen.

Hát, örülök, hogy nem nekem kell erről dönteni.

A sár leves

Nagy lendülettel kavargatja a zöldségeket a lábosban, krumplit, póré hagymát, répát, amit csak talált a frigóban. Majd egyszercsak hatalmasat kiállt: Jesszus, sáros a póré hagyma! És azzal kezdi kihalászgatni a lábasból a sáros darabokat és bedobálni a mosogatóba. Majd hirtelen abba hagyja kérdően rám néz és azt mondja:

Ennyi sár nem árt, ugye?

Nem válaszoltam, mert k…ra nem tudom mennyi sár árt pontosan egy levesben, részemről egy csepp sem elfogadható, de hát nem vagyunk egyformák.

És azzal lelkesen kevergette a levest tovább.

… amit épp most esznek a barátnőjével a konyhában…. gondolom, akkor tényleg nem árt a sár!

mud soup

Elbocsátó szép üzenet

Vajon ezt hogyan fogom megmagyarázni, úgy hogy talán érthető is legyen? ‘’Hogy mondjam el, amit nem lehet, amit nem tudok …’’

Szóval, ennek is vége lett, és nem tudom, hogy miért pontosan. Nem tudom, hogy mi többet tehettem volna azért, hogy ne legyen vége, illetve, azt sem tudom, hogy akartam-e, hogy tovább folytatódjon igy. Azt hiszem, nem akartam.

Mint egy haldokló házasság végén, amikor valakinek ki kell mondania a végszót, valami frappánsat, majd fel kell állni és menni. Nos, én nem tettem mást, mint összecsomagoltam és kiléptem az ajtón. Se szó, se beszéd.

Szeretném tudni megmagyarázni, hogy pontosan miért megyek megint, hogy miért nem próbálok még ebbe az élettelen kapcsolatba további energiákat ölni, de csak annyit tudok mondani, hogy egyszerüen nincsen értelme. Amikor, egyszer valaminek véve van, azt hagyni kell elhalni, hogy új nőhessen a helyén. Én nem hagytam magam, eleninte újra és újra melegitgettem, ezt a nagyon régen kihült kapcsolatot és az érzést is, ami vele járt.

Hagyni kellett volna, lehet, már akkor, a legutóbbi újra kezdéskor, amikor már éreztem, hogy ennek nem sok értelme van, de akkor úgy éreztem ismét, hogy nincsen más vagy inkább nincsen jobb választásom. Hagyni kellett volna elhalni, hagyni kellett volna, hogy egy új érzés, egy új lehetőség nőhessen a helyén. De én türelmetlen voltam, nem tudtam várni, menni akartam, csinálni, nem tétlenkedni, csak végre belevágni.

És most sajnálhatom az elfecsérelt időt. Persze nem elfecsérelt, mert minden tapasztalatnak meg van a maga létjogosultsága. Ebben is voltak szép pillanatok, napfényes, száraz napok, könnyes nevetések, a felszabadultság érzet, ami bár gyorsan elillant, mégis ott volt pillanatokra.

Azt hiszem ez soha nem volt igazán szerelem. Mikor először találkoztunk, azt gondoltam, hogy ritka rusnya, és azt sem tudom, mit keresek itt. De aztán megszoktam, megszoktuk egymást. Magamra talátam benne vagy inkább általa és hálás voltam (vagyok), hogy van (volt). Egyszerüen csak megszoktam olyannak, amilyen. Valójában azonban, soha nem szerettem igazán, és ezt, azt hiszem, soha nem vallottam be sem magamnak, sem másnak. Többségében, azt hiszem, csak elviseltem, mert azt hittem szükségem van rá. Úgy éreztem támogat és biztonságot nyújt nekem, de mára rájöttem, hogy még azt sem. Nem ismer, nem érdeklem, nem látja, hogy ki vagyok és többségében nem is kiváncsi rám. Csupán egy vagyok számára a sok millióból, akikből válogathat.

Még sem panaszkodhatok, mert attól függetlenül, hogy nyilvánvalóan nem illettünk egymáshoz, egész sokáig jól elvoltunk, néha még távkapcsolatban is. Én távolról hiányoltam őt, ő meg nem hiányolt engem, volt neki sok másik helyettem. Hálás vagyok mégis, hogy volt eddig is nekem, hogy támogatott a maga módján, hogy elviselt a rosszabb napjaimon, és hálás vagyok mindenért, amit tőle kaptam, és az nem kevés. Azt hiszem nem lennék ma az az ember, aki vagyok, ha ő nem lett volna.

Köszönöm.

 

Bye, bye …

 

london2

Indul a mandula …

Lelekecském, még pizsamában és köntösben, lelkesen hipózza a padlót, amit nem söpört fel előtte, mert azt minek… a macska koszos edényei már úsznak is a tányérok és poharak között. Beindult a gőzgép.

Karácsony óta nem igen látott takaritást ez a ház. Viszont ha vendég jön nem lehet a mocsokban várni, hát csinálunk egy gyors szutyok tologatást. Egyik sarokból a másikba. És mindezt persze hideg viz és irdatlan mennyiségü hab társaságában, mert attól lesz igazán sikamlós a ház. Mert tiszta bizonyosan nem lesz.

És még csak azt sem értem miért zavar, mert hogy csak engem zavar ez a módi, az nyilván való. És úgy tunic, abból, hogy hónapok óta másról sem irok, mint erről a témáról, hogy nem vagyok képes túl tenni magamat. A macska szőrös cuccai a mikróban – azt sem értem, pontosan, hogy miért kell melegitgetni őket – amit aztán még véletlenül sem törlünk ki, mert szőrősen jó a leves meg a kávé. A hygiéniát már nem is emlitem, mert az teljesen ismeretlen.

Közben a nappali van soron, portörlés. Pontosan ugyan azzal a ronggyal és lével, amivel a padlót mostuk a konyhában, és amivel a macska ketrecét töröltük ki, a macska hugyot. Csak, hogy tutira minden hova elkerüljön a baci.

És az utolsó bögre is bekerült végre a mocskos, hideg mosogató lébe. Hajrá! Hajrá! Itt létem alatt kétszer kaptam valami megfoghatatlan fertőzést. Azon csodálkozom, hogy korházba nem kerültem … mi mindent ki nem bir az ember!

De ma megyek. Nem tudom még hol landolok, de innen el. Mert, hogy mondani mit lehet? Mocskos vagy és végtelenül hygiéniátlan (már, ha van ilyen szó), ba… meg! Nincs jogom hozzá, ráadásul lelkem meg van győződve arról, hogy ő egy tiszta és redszerető nő, és valóban lehet, hogy az is, a saját mércéjéhez mérten. De nem az egyémhez. Nekem a gyomrom forog és forrázom a kanalakat mielőtt használnám őket.

Azon is tünődtem egy darabig, hogy jelzem valahogy, hogy nekem ez igy nem igazán koser. Mivel mondani nem igen tudtam semmi olyat, amivel ne sérteném meg, hát elkezdtem őrületesen takaritani. Ennek az lett az eredeménye, hogy ő kezdett semmit sem csinálni, csak egyre nagyobb koszt és rendetlenséget hagyni maga után. Volt olyan nap, hogy arra értem ‘haza’, hogy nem volt tiszta edény, mert valami befőzés félét rendezett, amihez szinte az összes létező edényt felhasználta, majd kiviharzott a lakásból, mondván késésben van és ott hagyott engem a feje tetejére állitott konyhában. A leégetett és összetörött edények eseteit már el sem mesélem.

Sokat tünödtem az utóbbi időben azon, hogy vajon miért vannak olyan élményeim, mint amilyeneik, és arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell tanulnom az embereket pont olyannak elfogadni amilyenek. Azonban, még igy is, az együtt-élés nagyon kértséges!

 

cleaning

Ha eddig nem tudtad volna …

Gondolatok a telefon-központból

A telefonos ‘lány’

Mindig csodálattal töltött el a telefonos asszonyok végtelen türelme, ahogy szinte rezzenéstelen arccal képesek, ugyan azt a tiz mondatot újra és újra elmondani, sőt még kedvesek is(már amelyik).

Ameddig telefonos lánnyá nem avanzsáltam két hétre, nem gondoltam volna, hogy ennyi rejtett türelem leledz bennem!

Az volt a dolgom, hogy kábé hét kérdést tegyek fel egy felmérés keretében, magyarul. Mindeféle tök idegen alakokat kellett felhivnom, és rábeszélnem arra, hogy válaszolják meg az idétlenebbnél idétlenebb kérdéseimet, amelyek eredeti formájukban még magyartalanok is voltak, mert google-forditóval foditották öket bolgárról. Nos…

Azonban, még sem a munka döbbentett meg leginkább, azt csak túl kellett élni, mert hogy értelme nem sok volt. A legmeglepőbb élmény számora a telefonközpontban dolgozó fiatalok száma és minősége volt. Szinte csak huszon-pár évesekkel dolgoztam együtt. Kivéve a nyugdijas Cecil-t, aki ezt hobbiból űzte! Amikor először beléptem a levegőtlen iroda helységbe, ami valami lepra tanyára emlékeztetett, a leszakadt butoraival, meg az ugyan tisztán tartott konyhájával és WC-jével, amit azonban az elmúlt évszázad óta festő tuti nem látott. Azt hittem elspő reggel, hogy egy helloween buliba csöppentem, ahonnan a fiatalok elfelejtettek haza menni. Talán én voltam az egyetlen, akinek nem volt festve vagy rasztában a haja, nem volt tele pierciggel vagy tattoo-val és akin többé-kevésbé egyben volt a ruha nem csak foszlányokban.

Próbáltam senkinek sem a szemébe nézni, hátha el tudom kerülni velük a kapcsolat felvételt.

Egy kis idő elteltével elkezdtem észrevenni, hogy szinte mindegyikük olvas valamit a csöpp kis szabadidejében, többségük Kindle-en. Azután az is feltünt, hogy a többségük még nálam is jobban figyel arra, hogy mit eszik. Házilag gyártott salátákkal, fözelékekkel, alternativ kenyerekkel jöttek dolgozni, csak vizet ittak, abból is csak filterezettet és szinte egyáltalán nem ittak kávét, inkább csak valami érdekes zöld lét, amiről kiderül, hogy valami kávét helyettesitő fű. Nem kostoltam meg!

Hála a jó égnek cigiztek, mert ha még azt sem csinálták volna, nagyon rosszul éreztem volna magam közöttük! Nem normális, ha egy fiatal nem próbálja meg tönkrettenni a szervezetét valahogy, nem? Mindig azt olvasom, hallom, hogy a fiatalok cigiznek,  drogoznak, isznak, meg mit tudom én, és hogy hullanak, mint a legyek. Nem sokkal találkoztam a telefonközpontban ebből a fajtából, lehet LA-ban élnek.

Nem tudom pontosan hogy hány náció képviseltette magát , de olyan húszra saccolok.

Egyikük sem tűnt öngyilkos jelöltnek.

Az igaz, hogy az én mércémhez képest, kicsit érdekesen éltek, squatting kommunákban, amit nem találtam igazán vonzónak, de az nagyon tetszett, hogy ez a kommunásosdi, arra tanitja őket, hogy kiálljanak egymásért, hogy figyeljenek egymásra, támogassák egymást, az együtt élés minden csinnyára-binjára … szuper jó volt látni a mai fiataloknak ezt az oldalát.

Egy nagyon izgalmas sub-kultura tárult elém általuk, amely csak azért tűnik talán félelmetesnek, mert kicsit túl szines, nagyon látványos, és persze nagyon eltér a normálisnak tartottól, de közben meg észveszelytően érdekes, izgalmas és tanulságos is.

A squattingról érdemes annyit tudni, hogy ez egy alternativ életforma amiben egy csoport fiatal betör és elfoglal egy üresen hagyott házat, majd elkezd a tulajdonossal egyezkedni arról, hogy meddig használják a házat ingyen, mert hogy ugye kitenni őket nem lehet onnan az angol törvények értelmében. Előfordul, hogy a tulaj egyezkedik és ezt jól is teszi, mert igy rendes tiszta állapotban kapja vissza a házát, de olyan is van aki pereskedik, de álltalában csak a pénzét és az idejét vesztegeti. Az is előfordul, hogy a fiatalokat rajta kapják és lecsukják, de ez ritka, mert éjszaka járnak házat foglalni.

Nekem tetszik a merészségük, és hogy ezt egy közösségben teszik, hogy támogatni tudják egymást. Nem beszélve az anyagi oldaláról, mivel London jelen pillanatban a legdrágább hely, egy apró szoba heti dija 15o font körül mozog. A fiatalok nem keveset spórolnak ezzel az életformával.

Aztán azon tűnödtem, hogy vajon miért épp itt, ebben a lepukkant telefonközpontban töltik a napjaikat. A kérdés azért merült fel, mert többségében több diplomás emberekről van szó, akik, mintha nem találnák a helyüket a világban. Pedig döbbenetesen tehetségesek. Az egyik kertépitő, a másik fashion designer, volt egy lány, aki semmi mást nem akar csinálni, mint másokat abban segiteni, hogy meg tudják valósitani az álmaikat. Milyen má’!?

 

A rendszer

A telefon központ rendszere teljesen döbbenetesen működik. Tipikus hülye vagyok. Az első nap minden pillanatban mikor épp nem találtam valamit valahol, benyomtam a pause gombot és lelkesen nekiálltam keresgélni. Este jelezte a fönök, hogy ma egy fillért sem kerestem, mert állandóan pausen volt a rendszer és igy lényegében úgy tűnik, hogy nem is dolgoztam. Well, ki a franc tudta, hog a pause a nyomorult idő számláló ebben a rendszerben! Szóval, fél óra fizetett szabadidő, a többi pedig zsonglőr mutatvány, mert ugye fél órácskába a pisil, a kávék, az ebéd, a csit-csett sehol se fér bele … mindenki ott csal el egy kis időt magának, ahol tud. A telefon meg csak csörög hajthatatlan.

Minden tiszteletem a közép-kelet-europaiaké. Döbbenetes, hogy milyen körülmének között vagyunk képesek fillérekért dolgozni és teljesiteni, mert itt számokra ment a buli, nem mosolygásra …

 

Az ön kedvessége és figyelmessége nem elvárás

… a gyorsasága azonban igen.

A második hét végére rájöttem, hogy nem vagyok több egy számnál. A lepörgetett interjúk számánál. Lehet még a nevemet sem tudják, csak arról ismerszem meg, hogy hány interjút bonyolitok egy nap. 168. Ez az én számom. De ez kevés. Kevés vagyok. A másik 25o. Számokban soha sem voltam valami jó! És ez most nyilvánvaló is. Elkezdtek bennünket futtatni, mi meg csak magyarázkodunk, hogy hát végülis nem ugyan azokat a telefon számokat hivjuk, nem igazán lehet összehasonlitani a munkánkat …

Azt sajnálom a legjobban, hogy volt pillanat, amikor azt hittem van értelme annak amit csinálok. Elhittem az elején, hogy ez egy Europai Unios felmérés, és tényleg fontos, hogy lássuk, hogy mi is van ezzel a munkaerőpiaci helyzettel az EU-ban. Nos, semmi sincs vele. Köszöni jól van. Nélkülünk is.

 telefonkozpont

Véghang

“I am not used to people standing up all the time”/ nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek állandóan felálljanak – mondja nekem. Kicsit megdöbbentett, mert szerintem, ma már az álltalános iskolában sem kötelező folyamatosan ülni. Itt meg nem is lehetett, mert nem volt szünet, igy kénytelen voltam felállni és elmenni a klotyóra … se szó, se beszéd. Majd késöbb kiderült, hogy teát meg kávét sem lehet úgy kéretlenül gyártani, mert az sem néz ki jól.

Tényleg céltábla vagyok.

Főleg amiatt, mert, hogy nem is értem, hogy miért ne lehetne egy kávét gyártani főleg, ha a viz forralótól 3 centirre ülsz. Mindegy, kiderült, hogy kezelhetetlen vagyok és ez senkinek nem tetszik. Sőt eltanácsoltak.

És ezzel, máris az általános iskola hetedig osztályában éreztem magam. Ismét megtörtént, ami akkor, hogy, volt valaki, aki utált (és csak ő tudta miért) és véletlenül volt valaki, akinek viszont nagyon bejöttem, és az a valaki nagyobb súllyal birt, mint az akinek nem jöttem be. Lassan ki sem kell kellnem az ágyból,csak időnként vissza emlékeznem a gyerekkoromra, mert szinte minden csak ismétlődik belőle. És igy volt ez most is … illetve lett volna, ha pont ugyan úgy reagáltam volna mint akkor.

De aztán mégsem. Bár, első körben, jó felhúztam magam, hogy kábé, hogy mer a nő ennyire pofátlan lenni, meg mi az, hogy nem lehet kávét inni, meg klotyóra járkálni, pont akkor amikor én akarok, de egész aztán egyészen gyorsan rájöttem, hogy ez is már annyira megszokott műsor, hogy már nekem is unalmas. Szóval, lehűtöttem magam, és beleszartam. Annak is örültem, hogy minden ellenállásom és ellenállásuk ellenére, nem léptem le, nem szórtak a szemeim szikrák, és ha nem lett volna lázam egész héten, talán még jól is éreztem volna magam  nagy beleszarás kellős közepén.

Jájöttem, hogy ha hagyom, hogy mindenki fussa megszokott köreit egy szó nélkül, akkor mindenki jól érzi magát a bőrében és ezzel békén hagy. És igy is lett.

Annak is örülök, hogy végig csináltam a kuzust, hogy nem léptem le forró fejjel, bár be kell lássam, semmi értelmét nem látom annak, amit ott tanultam… és nem igen hiszem, hogy valaha használni fogom az ott tanultakat … de élménynek nem volt utolsó!

Örülök, mert sikerült, annak ellenére, hogy a bevezető nagyon ismerős játszmákból állt, a végére mégis csak sikerült valami újat produkálnom; hagytam, hogy mindenki fussa a köreit, anélkül, hogy bárkinek beszóltam vólna, és nem kezdtem az egésszel semmit. Lehet az is benne volt a pakliban, hogy nagyon beteg voltam közben, de igy legalább tökéletesre sikeredett  beleszarásom  - ami, lássuk be, azért alapból nem igazán jellenző rám.

Na, ez is kipipálva!

peacefulness

Egy bolondos gyermek

… és a napjaink többségében úgy érzem, mintha egy őrültek házában élek. Persze ez túlzás, mert, hogy minden nézőpont kérdése. Azt gondolom az ő világában mindaz, amit ő megél és csinál, mind-mind értelmet nyer valahol a tapasztalatain keresztül … persze ezt is kétlem, mert többségében annyira nincsen jelen, hogy nem is értheti mi történik. Jelzem ez a jobb, mert lehet ha értené teljesen kiborulna. Ezt persze csak gondolom.

Olyan ő nekem, mint egy nagyon elveszett gyerek. Egyébként egész édes lenne, ha ez a gyermeki bárj nem járna együtt a teljes káosszal, fejetlenséggel és azzal, hogy idönként teljesen figyelmen kivül hadja a létezésemet.

Ma reggel bejelentette, hogy átépitteti a szobámat, mert azt akarja majd irodának használni, és a másik szobát inkább kiadja. Az a kisebb. Azt meg sem mertem kérdezni, hogy engem mindeközben hová képzelt. A WC-be? Lelkesen mesélte, hogy akkor a szobában lévő szekrényt, amit eddig sem tudtam használni, mert csak polcok vannak benne és az unokák játékai, lesz a kihúzható iroda (hogy az ágy amiben épp alszom hova száll addig mig kihúzza a beépitett asztalt, mivel zéró hely van az ágy és a szekrény között, teljesen figyelmen kivül került), a könyves polc átavanzsál szekrénnyé. Mindez csak azért, hogy a szoba, amit eddig irodának használt átalakulhasson szobává (ami teljesen abszurd, mert túl kicsi egy élő ember számára, de lehet egy halottnak elég) … és csak mesélte, mesélte, hogy mi hogy fog kinézni, és tényleg közben úgy éreztem, hogy egy hét éves kislány terveit hallgatom, mert valahogy semminek semmi értelme nem volt. A garázs-raktár egy különálló lakássá avanzsált a tervekben, de a dolgok, a zsúfoltan teli garázsból még nem tudjuk hova kerülnek majd, lehet az eBayre … és persze az is lehet, hogy mindebból semmi sem lesz, ki tudaja …

Majd jeleztem, hogy lehet meg kéne kérni az átalakitó embereket, hogy majd ők adjanak tanácsot azt illetően, hogy mi lenne a legjobb megoldás az átalakitásokat illetően. Erre az volt a válasz, hogy ők azt nem tudják, nekik meg kell mondani, hogy mit kell csinálni. Most már csak abban reménykedem, hogy nem ő lesz az, aki megmondja nekik, hogy mit csináljanak, mert abból sok jó nem fog kisülni…

Néha azon tűnődöm, hogy hogyan nevelt fel két gyermeket, többségben egyedül, mivel apu gyorsan lelépett. Felételezem mindig volt valaki aki kisegitette amikor nagy gáz lett, mert abból lehetet, nem is kevés, ahogy elnézem, az évek folyamán.

Amint elnézem őt, amint ezt-azt csinál, amint borogatja a lábasokat, ahogy a hidegvizben mosogat, amint magár önti az übrik kávét, amint leesik a lépcsün mert egyszerre négyet akar ugrani, amint lelekesen a macska szart keni szét a konyhakövön … tényleg olyan, mintha egy kislányt látnék. Maximum 7 éveset. Valahol tényleg nagyon bájos … csak ne érezném közben folyton azt, hogy mindjárt felrobbantja a lakást, és ha tényleg felrobbantja, akkor én épp ne legyek ott lehetőleg …

Néha Capote jut eszembe, ahogy MM-ról irt, olyannak látta MM-t mint én ezt a nőt. És tényleg talán kicsit hasonlitank is egymásra … semminek nincsen se eleje, se vége… minden egy nagy általános káosz és teljes fejetlenség. Mindeközben persze meg nagyon tehetséges és érzékeny ember, kicsit olyan művész féle.

Ha nem élnék vele, talán még tetszene is ez a gyermeki őrület. Valahol magamra emlékeztet, azokra az időkre, amikor tele rajzoltam a lakás összes falát és butorát az absztrakt rajzaimal. Arra is emlékszem, hogy nem igen tetszett senkinek a családban a bimbódzó művészi lelkesedésem, ki volt mindenki akadva.

Néha eltűnődöm azon, hogy ha tényleg minden ember csak azért jelenik meg az életünkben, hogy egy lehetőséget adjon át nekünk arra, hogy megtanuljuk vagy elengedjünk valamit, ami limitál bennünket az életünkben, vajon ő ilyen lehetőséget ajánl fel nekem? Mi az mit általa elengedhetnék vagy megtanulhatnék?

Talán észrevehetném, hogy folyton attól tartok, hogy mindent nekem kell rendbe tenni, ha ránkszakad az a jó ég. Jó lenne megtanulni hinni abban, hogy lehet nem szakad ránk az ég, vagy hinni, hogy ha szakad is én épp nem leszek ott. Jó lenne hinni, hogy mindenki maga élete kovácsa és nem szorul az én segitségemre semmilyen szinten sem. Jó lenne hinni, hogy nem az én dolgom a dolgokat rendbe tenni. Jó lenne hinni, hogy senkitől nem függök, hogy van jogom azt mondani, hogy ezt talán azért megsem. Jó lenne tudni mosolyogni a bolonok házán és csak bolondos történeteket irni az élet viszontagságaiból. Jó lenne …

messy

A leves helyzet és a barátság kérdése

Egy földrengés súlytotta konyhára ébredtem és arra, hogy OMANIBEMBENBNG zengett benne.

Mellékesen, az első felvonás nem is volt annyira gáz, mint amilyen a második lett pillanatokon belül. Mert, hogy leves turmixolás kezdődött pillanatokon belül. Szerencsémre még sikerült egy kávét kimentenem a leves áradatból.

Kedvenc lakótááram, aki folyamatosan élményekkel lát el, forró levest turmixolt a turmix gépben. Én még jeleztem, oda kiálltottam mielőtt beinditotta a gépet, hogy talán az nem annyira jó ötlet, a forró levest turmixolni, főleg úgy ha tele is teszi a turmixos kübrit, mert lehet minden leveses lesz pillanatokon belül.

De nem, ő tudja mit csinál, mindnig is igy csinálta, és most is … nos … minden tiszta leves lett pillanatokon belül, de még a fülcimpája is.

Azt hiszem itt sem adok több tanácsot!

Arra várok, hogy bemehessek a fürdőszobába. A kád tele vizzel, asszony meg a konyhát takartija. Kb. fél óra műlva érkeznek az emberek a kuzusra, amit a változatosság kedvéért a házban tart. Nem bánom, mert igy most ezen én is részt vehetek. Azoban az kissé zavar, hogy a fürdőbe majd csak kb. akkor jutok be, amikor megérkeznek a vendégek.

Néha eltűnődöm azon, hogy mégis mi kell ahhoz, hogy észre vegyük egy másik ember létezését, jelenlétét, igényeit. Az, hogy leorditja a hajunkat egy szép nap?

De persze nem fogom, mert alapjában véve jó indultú és látom, hogy igyekszik. Jesszus úgy beszélek róla mint egy gyerekről! De kicsit olyan is nekem. Egyszerre egy nagyon talpraesett és nagy tudással biró nő, máskor meg olyan mint egy eszetlen, szétszórt gyerek. Biztos én is ilyen lehetek valahol, csak egy nagy gyerek … persze, remélem, nem annyira szétszórt változatban.

Nem is rossz kombináció egyébként, de együtt élni vele, nem annyira élvezetes. Lehet egy pasinak igen, de ’logger’-nek nem igen. Illetve ez sem ennyire fekete-fehér, mert hogy mindamellett, hogy kiborit a rendetlenség és a látszat takaritás, meg a kosz, és a teljes káosz időnként, ugyanakkor végtelen hálás vagyok a beszélgetésinkért, amelyek mélyek és tartalmasak, amelyekből rengeteget tanulok.

És azt is tudom, hogy ha nem laknánk együtt, erre nem lenne lehetőségem, mert neki csak pillanatai vannak szabadon, szinte minden kapacitását egyéb emberek, főleg a családja köti le, akiket, úgy tűnik állandóan meg kéne mentenie valamitől, mint a piócák lógnak rajta.

Szóval, ha valamit tanulni akarok ettől az egyébként egész okos nőtől, most van itt a lehetőségem rá, mert amint kiteszem innen a lában, amint elköltözöm sem ő, sem a tudása már nem lesz elérhető számomra.

Blender-Spill

Mindenki jó valamire

Szóval itt van ez a csaj.Még nincs harminc.  Eddig annyit tudtam róla, hogy esze semmi fogd meg jól. Szült egy gyereket 16 évesen, amit nagyjából a saját anyja nevelt kb. amÍg ő bulizott meg a pasijával verekedett. Majd mire a gyerek 3 éves lett, a pasija lelépett, ő meg összejött egy jamaikai csávóval, akinek szintén volt egy kb. ugyan annyi idős gyereke, meg némi priusza.

Nem sokat gondolttam eddig erről a nőről. Nem azért, mert nincs esze, hanem inkább, mert nekem nem tudok mit kezdeni az egyszerüségével, meg azzal, ahogy az anyjára van tapadva és szÍvja a vérét meg a pénzét. Nagyanyámra emlékeztet a helyzet, hát zavar.

Azonban, kiderült, hogy a csaj erősen züllött, kemény fiatal fiúkkat foglalkozik valami intézményben. Képes arra, hogy beálljon négy  18o magas csavó közé, akik bezárkóztak a női WC-be és épp késekkel hadonásznak egymás felé, majd beszóljon nekik egy ilyet: ’Tudom nem hiszitek el, de érdekel, hogy mi lesz veletek. Nem akarom, hogy kinyirjátok egymást és a börtönben kössetek ki. Tegyétek el a késeket, és kifelé!’ Annyi hitelességel képest ilyeneket mondani, hogy a csávók megszeppennek, eldobnak mindent miközben azt kérdezik: ’Tényleg, miss?’ és mennek jobb dolgukra.

Minden tiszteletem ezé a nőé.

A temetés

Én nem leszek ott, de nem bánom.

Ma derült ki, hogy forgatókönyvet gyártottak hozzá. Jesszus, mosolyogtam megilletődötten. Anyut nagy fenhanggal kell temetni, mondták, mert megéremli. Nos, nem tudom anyu mit gondol, gondolom már semmit, de én azt, hogy ennyi felhajtást még szerintem Mandela sem kapott, pedig az övén még talán a Pápa is megfordult.

Anyu nagy ember lehetett ebben a családban, mert csak nem tudják elengedni!

Akkora fenék van kerekÍtve ennek a temetésnek mintha tényleg a Pápát temetnék. Nem sajnálom tőlük, inkább anyut sajnálom, aki lassan forogni fog a sÍrjában, mert bár nem sokat tudok róla, de annyi kiderül hogy egy karakán és szerény asszony volt, olyan ’matter of fact’ alkat, aki nem szarozott sokat, ’gyerünk csináljuk, osz legyünk túl rajta’ fajta. Ehhez képest a család, a jajveszékelés közepette, filmet készitett az életéről, amit le fognak vetÍteni a temetésen, különféle kórusok fognak énekelni, az orgona fog zengeni, nyitva lesz a koporsó, hogy mindenki adhasson anyunak egy búcsúcsókot, majd a tesvérek szavalgatnak kicsit, majd a tor és még ki tudja mi … reméljük senki nem ájul el mindeközben. Végülis, sikerült egész naposra szervezni a temetést.

Én most elhúzok egy hétre, kiváncsi vagyok mire jövök vissza. Remélem addigra azért eltemetik szegényt!

temetes

 

What a feeling!

Ma reggel a buszmegállóban hangosan rám köszönt egy hajnalban munkába induló sorstársam, majd amikor megérkezett a busz és kezdtünk felszállni – addigra már legalább 8-an voltunk -  hirtelen egy sor féleséggé alakultunk és mivel én voltam a megllóban először – nem is értem honnan tudták! – engem kezdtek el elsőnek felterelgetni a buszra. Nem győztem csodálkozni és köszöngetni. Ilyenkor, korán reggel, amikor még erősen állat az ember … what a feeling! :)

queuing for bus

Szerelempatak

Mert Sós Ágnes a Szerelempatak-kal egy itt-ott már kikezdett, de azért magát még mindig erősen tartó tabut próbál ledönteni, azzal, hogy kimondja: az idős emberek is élnek nemi életet. Vagy legalábbis valaha éltek. Vagy nagyon szeretnének élni, csak hát, ahogy az egyik öregúr elpanaszolja, az Isten a tehetetlenséggel nem veszi el a kívánságot is. Persze van, aki csak elméletben gondol rá, mert – mint az egyik özvegyasszony rámutat – “gondolom, már úgy benőtt, hogy elölrűl kell kezdjem”.

meg info

trailer

YouTube Preview Image

Mit is gondolunk magunkról valójában?

Bocsánatot kérek mindenért. Szolga vagyok. Egy kicsit túl-képzett szolga. Mégis mindig örülök, ha van valaki aki alkalmaz, hisz kinek kellenék én itt, e nagy hazában, ahol milliók harcolnak egy-egy jobb állásért. Jobb alatt azt értem, hogy £6.15 felett fizet óránként.

De nem azért lehet ilyen alacsonyan tartani a fizetéseket mert túl sokan vagyunk, hanem azért, mert túl keveset gondolunk magunkról.

Miközben bocsánatot kérek azért, hogy jól csinálom a dolgomat, hogy többet teszek bele mint kellene, mert ugye kevesebben nem tudok, mivel túl-képzett vagyok, azon tűnődöm, hogy hogy jutottunk ide; mert ahogy elnézem, nem vagyok egyedül a problémával.

Körbenézek és azon tűnődöm, hogy mire is tanÍtjuk a gyermekeinket itt közé- kelet európában. Elküldjük öket tanulni, hogy okosak és szépek legyenek, oszt egyszercsak azok egy hálátlan, monoton, leleketlen munkában találják magukat és hálásak azért, hogy van munkájuk.

Vajon mit gondolnak ezek a fiatalok magukról? Mit gondolok én magamról, hogy hajlandó vagyok igent mondani erre a bődületes munkára (átlagon felüli) fillérekért? Azért mert fel van nyÍrva a haja a bal oldalon attól még nagyon tehetséges emberés nem hülye. Oszt mégis ül egy levegőtlen irodában napestig ugyan azt a húsz mondatot mormolva legalább 25o-szer naponta. Ehhez a melóhoz még olvasni irni sem kell igazán tudni, bár elkellenek az alap készségek. A többségnek azonban diplomája van, de van legalább egy érettségije (ami azért még mindig ér valamit). És amint vége ennek a eszetlen projektnek, akkor megy vissza pincérnősködni vagy ’bébi-sittelni’ napi tÍz orában.

Tényleg arról van szó, hogy nincsen munkahely elegendő, hogy nekünk már csak a vége jutott?

Nem hiszem. Rengeteg munkahely van és őszintél szólva a legtöbb embernek van is állása, azonban, az igazi hozzáértést, készsségeket és tudást igényő munkahelyetk többségét a helyiek töltik be, akik gyakran jóval alacsonyabban képzettek, mint közép-europai vetélytársaik. Persze minden Szentnek maga felé hajlik a keze, de az mégis abszurd, hogy ilyen mennyiségü külföldinek még mindig nem sikerült kidönteni a helyi barmot a plüss foteljából.

Nem is náluk, hanem nálunk van a gond, mert egy közép-kelet európai bele sem gondol abba, hogy itt akár egy jobb állása lehet, mint a bébi-sittelés. Mindig van jó indok. Az egyik azt mondja, hogy azért nincs jobb állása, mert nem beszéli elég jól a nyelvet, a másik , hogy mert a haja piros, a harmadik, meg mit tudom én. De tényleg erről van szó?

Én azt hiszem a hit hiányzik valahogy belőlünk. Azt kapjuk, amiről azt gondoljuk megérdemeljük. És mi tömegesen azt gondoljuk, hogy nekünk ez jár és semmivel sem több. Az angol meg azt gondolja, hogy neki még ez is kevés. Kishitűek vagyunk, azt hisszük, hogy mit itt csak vendégek vagyunk, hogyan is merhetnénk követelőzni – azt a pár embert kivéve, aki azért jön ide, hogy munkanélküli segélyen élhessen, ami itt több mint bárhol máshol európában. Ez a rengeteg tehetséges fiatal, meg csak teng-leng itt, bizton hÍve, hogy ez bizony a kánaán egy maga fajtának.

Hogy gondolhatunk ennyire keveset magunkról? Hol van az az önbizalom, amivel egy angol lyukat beszél a hasadba és a végén már azt sem tudod mi volt a kérdés, de annyira megnyerő, hogy minden szavát beveszed. Pedig semmihez sem ért. Na, de semmihez, mert hogy itt nem igen tanÍtanak semmit, csak aroganciát, de azt dögivel!

Mitől van, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy azok akik vagyunk, és hogy az, amit tudunk értékes lehet bárhová megyünk is a világban?

Másrészt az is elgondolkodta, hogy vajon, miért nincsen itt senki, aki felkarolná a tehetséges fiatalokat? Miért nem veszi észre ez az ország, amibe özönlik be a nép, hogy kiaknázatlanul hagyja az ide jövő lehetséges fiatalokat, akiknek nincsen még elég önbizalmunk és hitük magukban ahhoz, hogy tegyenek magukért valamit?

És mikor jelenik már meg az a szülő és tanár generáció, aki nem csupán tudást akar a gyerekek fejébe tölteni, hanem meggtanÍtaná őket hinni önmagukban, a képességeikben, az egyediségükben és a különlegességükben azzal, hogy bátorÍtja és inspirálja őket, hogy ők is azután szárnyra kaphassanak?

young

 

U.e.: És mint mindig elnézést a helyesirási bakikért! Mea culpa!:)

ÚÚÚÚÚtálom!

Annyira utálom a melót, amit csinálok, hogy esténként, próbálom húzni az időt elalvás előtt. Bár tudom, hogy korán kell kellnem, meg, hogy nem árt kialudnom magam, mégsem akarok elaludni még, és arra kellni, hogy menni kell. Próblok még egy kicsit ebben a napban maradni, hátha késleltetni tudom az új nap eljövetelét, amin majd csak túl szeretnék lenni.

Vajon más ezt, hogy csinálja, mert tuti más is csinál időnként olyasmit, amit a háta közepére sem kÍván, de mégis megteszi, mert tudja, hogy ez valami ‘szükséges’ rossz. Én is igy vagyok vele, sőt, valahol még hálás is vagyok ennek a melónak, mert hozzá segÍt ahhoz a léhez, amire most szükségem van a tovább lépéshez.

De attól még nagyon utálom csinálni!

Leo, az emberölő

A macskát ma pedig megölöm. Elérekezett a pillanat. Ez a nyomorult állat olyan hangokat képes kiadni magából, mint egy hiéna, és nem lehet tudni pontosan, hogy miért ordit, mint egy fábaszorult. Azt már meg sem emlitem, hogy olyan formán szarik, hugyozik és hány mint egy csecsemő, ahol épp elkapja a dolog. Én meg szaladok utána a papirtörlővel, felmosóval meg a hipóval. Csak, hogy ne unatkozzak. Természetesen megvárhatnám, hogy valaki más takaritson fel utána, de az néha napokba telik, mert a szag csak az én orromat bántja, a látványt, meg egy könnyed, jól irányzott szempillantással el lehet kerülni!

IMG_1864

Magamról irok

Nem olvasok önéletrajzokat már,

A saját  életemről irok inkább

Mert csak annak van értelme számomra

A másét max elleshetem, de magamévá ugy sem tehetem soha

Maradok a sajátomnál – megélem, megirom!

Érdektelenség

Ma délután hazafelé a legnagyobb csúcsban leejtettem a  a telefonomat, ahogy a kezemben lévő zacskókat próbáltam egymásba gyümüszölni.

clumzy

A telefon repült a világnak, majd landolt és szétesett. Körülbelül tizen látták azt, hogy mi történt.  A telefon egy újságot olvasó pasi lábia előtt landolt. Hangosan csattant bele a kőpadlóba. A pasi odakapta a fejét, hogy lássa mi történt, majd nyugodtan olvasott tovább. A mellettem álló lány még el is mosolyodott azon, hogy mit össze szerencsétlenkedek a zacskóimmal, miközben a telefonom darabokban hever a földön. Volt, aki csak oda pillantott, rám és/vagy a telefonomra, majd ment vissza a telefonját bütykölni, vagy olvasni.

Senki nem tett semmit, azon kivül, hogy konstatálta, hogy a telefonom leesett és nem vettem fel. Nem gondolom, hogy bármelyik ember, aki látta vagy észlelte, hogy mi történt, rossz ember lenne. Azonban eltűnödtem a vonaton haza felé azon, hogy mégis, hogyan váltunk ennyire érdektelenek, hogy vajon, hogyan jutottuk el oda össznépien, hogy megvonjuk a segitségünket egy normálisnak (remélem) látszó embertársunktól. Vajon mi tartja vissza az embereket?  Vajon mi játszódhatott le a fejekben? Talán, hogy leorditom a hajukat, amiért felveszik nekem a földre pottyant telefonomat vagy talán lopással fogom megvádolni őket, ha hozzá mernek nyúlni a szerencsétlenül járt telómhoz?

Sajna, azt gondolom, hogy egyszerűen csak érdektelenekké váltunk. Egy 14 millliós városban lakom. Azt gondoljuk, hogy ‘nem az én dolgom, oldja meg ő maga’. Jelzem nem nagy ‘was ist das’ összekaparni magam a telefonomat a földről, azonban úgy érzem más helyzetekben hasonlóan viselkedünk. Elnézést kérek azoktól, akik veszik a fáradságot, hogy oda figyeljenek embertársaikra és kisegitik őket, amikor épp olyan szerencsétlenül viselkednek, mint ma én. De talán mintha kicsit kevesen lennének, főként a nagy világvárosok környékén. Mintha ezeknek a városoknak a kényelme teljesen elembertelenitett volna bennünket és elfeledtette volna velünk, hogy egymás nélkül nem maradhatunk életben, még egy nagyvárosban sem, csak talán itt ez kevésbé látványos, mint vidéken, hisz azáltal, hogy nem ismerjük a melletünk várkozó nevét már ismeretlenné is vált számunkra a szürke tömegben, pedig lehet ő pont az anyósunk postása.

Tényleg eljöhetne már az a világ, ahol emberként kezdjük el kezelni egymást!

U.i.: Mint emlitettem, mindezt hazafelé a vonaton irtam. A vonatról való leszállás után ismét bemutattam egy mutatványt, a zacskóm, amivel annyit szenvedtem a városi állomáson mostanra megadta magát és kiesett belőle szinte minden. Csak a puffogást hallottam magam mögött a lépcsön, amikor feltartottam a zudulni készülő tömeget, azzal, hogy a leesett cuccaimat szedegettem. Egyetlen ember sem állt meg a több százból, hogy segitsen…persze az is lehet nem tűnök olyannak, aki szeretné, ha segitenének neki …

care

Öntudatos angol nő

Nem tudom, hogy a feminizmus honnan indult ki, gondolom az amerikaiktól, de itt angliában nagyon zakatol!

Úgy tűnik, az enyém az utolsó generáció, aki azt gondolja, hogy gyereket szülni alapjában véve a nők szoktak!

Természetesen a metrón, vonaton és buszon kencézzük magunkat, mert ugye emancipáltak vagyunk és nem érdekel már, hogy a másik nem mit gondol rólunk, annyira nyeregben érezzük magunkat.

Mióta többet keresünk mint a pasijaink – akiknek mellékesen ‘kuss!’ – már szinte semmi nőies nincs bennünk. Kőkeményen nyomulunk és bizonyitjuk hogy mi biza’ nem vagyunk a gyengébbik nem, sőt, hős vagyok a saját jogomon! Majd össze szarjuk magunkat az erőlködéstől, magasan hordjuk az orrunkat, miközben megköpködjük a hagyományos női szerepeket nyiltan felvállaló társainkat.

Mindeközben, pedig, megtanitottuk a pasiajinkat arra, hogy ha menőknek akarnak mutatkozni a haverok előtt és egy sikeres,  no meg magára némileg adó, nővel akarnak megjelenni valahol, jobb lesz, ha bekussolnak és jó pofát vágnak mindehez, amint a dupla babakocsikat tologatják a játszótér körül.

Biztos öreg vagyok, meg egy kihalóban lévő generáció tagja, mert szeretem, ha tetszem – nem csak a fizetésem, meg hogy eszem is van magamhoz. Szeretem azt gondolni, hogy én vagyok a gyengébbik nem, és van mellettem valaki, aki erős és vigyáz rám, még akkor, is ha tudom, hogy ez valójában nincs igy, csak a szerepeink vannak ilyen jelzőkkel felaggatva. Szeretem, hogy nem kell mindig erősnek mutatkozom, vagy mindig egyedül döntéseket hoznom. Szeretem a női szerepeim nagy részét. Kivéve a mosogatást és a porszivózást, ott kimondottan emancipált vagyok!

Megértem, azokat a nőket is, akik esélyre vágynak, hogy megmutathasság, meg bebizonyithassák milyen fából faragták őket, de nekem ez alapból megadatott, nem is kértem.

Inkább vagyok csak .

workingwoman

Mindenki a magáét

Aszongya nekem, hogy ő azt most nem tudja megoldani, menjek máskor a tréningre, mondjuk az alatt a hét alatt, amikor a gyerek nem megy iskolába, én meg kereshetnék egy kis  pénzt, mert ugye ez a meló inkább időtöltésről és szerelemről szól, nem a pénzről. A tréning meg pont arról szólna, hogy végre jussak egy kis tiszta bevételhez.

És ismét ott találom magam, ahol a part szakad, mert ugye megint rám marad előkapni a bunkót és jól odasuhintani, mondván, ‘anya, nem zavar hogy elküldtél három hét fizetetlen szabira az ünnepek kellős közepén, az évnek abban a pár hetében, amikor mindenki a legtöbbet költi az év többi napjához képest?’ Az, hogy én akkor nem tudtam magamnak plusz melót szerezni, az én bajom; hogy te most nem tudsz a fiad mellé egy másik nanny-t szerezni a hétre, amikor tréningen vagyok meg legyen inkább a te problémád. Mit szólsz?

Néha azt érzem, mintha a felelősség vállalás legapróbb szellője is elillana abban a pillanatban, amint elmondtuk a mondandónkat, vagy tesszük, amit tennünk kellett.

Ácsi, babám! Nem úgy van az!

Minden gondolat, főleg, ha ki is mondjuk (vagy leirjuk azt) nyomot hagy a térben. Minden akcóra van egy ‘ellen’ (re)akció, stb., ‘ki mint vet úgy arat’. Ha neked nem jut eszedbe, hogy oda figyelj rám, nekem miért kéne erő felett odafigyelnem rád? Megtettem, szóltam időben, három hetet adtam, hogy legyen időd megoldást találni. De te ahelyett, hogy megoldást találnál, abba fekteted minden energiádat, hogy engem elterelj attól, amit csinálni akarok.

Nem fog menni.

Jobb lesz, ha összekapod magad és találsz helyettest különben neked kell majd a gyerekért menni délutánonként. Chop, Chop, bébi!

Gyász felső fokon

Valószinüleg velem lehet a gond. Amikor én temettem szerettemet, nem volt időm depisen heverészni délután háromig az ágyban.

Nyilván valóan, nem érzek egy csepp együttérzést sem, egyikük iránt sem. Semmi mást nem érzek, mint dühöt, kontrolálatlant. Legszivesebben orditanék: ‘hogy mersz igy viselkedni? Elment az eszed, bazdmeg?’

Lehet, azért vagyok dühös, mert soha nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy úgy viselkedjek, mint egy eszetlen gyerek, akinek elvették a játékszerét. Az is lehet, hogy annyit basztattak életemben azért, hogy rendesen viszelkedjek, hogy elfejtettem, milyen az, amikor az ember mindenbe és mindekibe beleszarik és csak van.

Mióta a mama haldoklott állt a bál. Már irtam arról, hogy mi várt itthon első körben. Ekkor még anyuka élt. Mióta a mama meghalt és lakótársam vissza költözött a házába, azóta a bolondokháza állandósult, a kosszal és a teljes átjáróházzal együtt. Mert, hogy ugye, egy olasz családban együtt sir-ri az egész bagázs! Mindenki maga alatt van, mint valami zombie úgy kovályog és másról sem is esik szó  mint arról, hogy anyuka haláltusája, micsoda felemelő élmény volt az egész család számára, mert mami megvilágosult lény volt, aki világitott a sötétben, miközben haldoklott.

Én meg majd leestem a székről, miközben mindezt hallgattam.

Bár mindekinek meg van a jó oka arra, hogy úgy viselkedik, ahogy épp kedve tarja, meg ahogy nem szégyenli, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másiknak meg jó pofát kell hozzá vágni. Hát nem is igen sikerült. Két napig olyan savanyú ábrázattal közlekedtem a teljesen felforgatott házban, mint aki békát nyelt.

Mert, hogy nem csak a család apraja-nagyja jelent meg a házban, de eltávozott anyuka hatszázezer éves koszos, szutykos, hányásos, stb. kacatja is, amik érkezésük pillanatában elnyelték a konyhát, az étkező és főző teret, minek eredményeként én a mosogató mellett ettem két napig hideg élelmet.

Miközben erősen dühöngtem, hogy vajon hova tűnt belőlem az együttérzés, arra, a következtetésre jutottam, hogy sajna, amikor szenvedő alanya vagyok mások végtelen önzésének, nem igen tudom magam sok együttérzésre sakallani.

Ez egy rémálom. Azon túl, hogy az asszony úgy viselkedik, mint akit valami angyal sereg szállt meg, a föld felett lebeg 2-3 méterrel miközben  teljesen szét van esve, és semmit sem képes megcsinálni, vagy valamire oda figyelni, aközben a ház egy halottas ház lerakataként funkcionál. Nem beszélve a templomi zenéről, amit napi 24 órában hallgatunk, mert anyuka ezt hallgatta a haláltusája közpette. Szuper, egy templomba lakom, őrült angyalok között, akik nem tudják eldönteni, hogy menjenek-e vagy maradjanak még kicsit.

És természetesen, tegnap reggel elérkezett a pillanat, amikor eltörött a mécses, mert az még hagyján volt, hogy egy mosogatás erejére sem tudott asszony erőt venni magán, vagy hogy kiugorjon a pizsijéből délután három előtt, de amikor valami hivatalnak dokumentumokat kellett elküldeni, ami potom három órát vet igénybe és még igy sem sikerült, akkor elindult az ‘én milyen szerencsétlen vagyok és most ezt nem tudom kezelni’ könny áradat. Persze ez azt feltételezte, hogy kapjam magam és segitsek két mosogatás, konyha és nappali takaritás közepette nyomtatványokat scannelni és emailezni.

Mindez nem is lenne gond, ha közben nem azt érezném, hogy mennyire beleszar mindenki abba, hogy én hogy vagyok és hogy semmi mást nem csinálok, mint utánuk takaritok, és persze kényszrből, mivel, ha nem tenném, akkor kénytelen lennék a mosogatóban enni (csöpp túlzással élve!) valamint elviselem a halottasház légkört meg a templomi zenét. De mégis hova menekülhetnék? Itt lakom, lakbért fizetek, kihez költözzek be addig, amig mindenki vissza érkezik a földer és elkezd értelmesen viselkedni?

Talán az zavar a legjobban hogy minenki, aki részt vesz az ‘én most gyászolok’-ban felhatalmazva érzi magát arra, hogy úgy viselkedjen mintha rajta kivül senki sem létezne. Azról nem is beszélve, hogy egy száll ‘köszönöm’  nem hagyta el senkinek a száját eddig, sőt tegnap asszonyom megkérdezde, hogy egy  horzsolás nyom, hogy került a vágó asztalra. Nem tudom, mondtam, közben arra, gondoltam, hogy nem értem, miért csodálkozik, hiszen az elmúlt napokban, csak macska szar nem járt azon a vágó pulton.

Kicsit emlékeztet ez a helyzet, arra, amit otthon éltem meg. A társadom többsége nap mind nap felhatalmazva érzi magát arra, hogy ne vegyen figyelembe másokat, mondván ‘nem vagyok képes többre, mert valami miatt épp szarul érzem magam, ugyhogy menj a csá’ba’!

Azt veszem észre magamon, újra és újra, hogy próbálom megmagyarázni magamnak mások viselkedésének okát, hogy ezzel talán elfogadhatóbbá tegyem önmagma számára azt. Nem megy túl jól, mert azt gondolom, hogy senkinek sem kötelessége együtt élni mások bújával-bajával, együttérzésre hivatkozva.

Tegnap este arra érkeztem haza, hogy ‘ragyogott’ a lakás, minden ki és el lett takaritva, jelzem kicsit angolosan, mert, hogy a macska szaros tálja és a kinai kávés készlet egyszerre ázott a felmosó vödörben este fél tizen-egykor. A  depi mértékét látva, azonban, attól tartok, hogy ez az állapot nem lesz hosszú életű. Meglátjuk.

Vajon beleszarhattatok volna-e jobban?

Igy vissza tekintve, amikor megérkezett az SMS, már tudhattam volna, hogy semmi jóra nem számithatok. És mégis megdöbbentett, ami a házban hazaérkeztemkor várt.

Az SMS-ben az állt, hogy a lakótársnőm – a  nagy családos, két felnőtt lánnyal és unokákkal ellátva – egy hete nem volt otthon, mert az anyukája halldoklik és mellette van éjjel nappal a korházban – ami teljesen érthető – igy lehet kupi vár otthon. A gyomrom görcsbe rándult. Majd azt irta, hogy a lányai jártak a házban a macskát etetni. Kicsit megnyugodtam, de a fura ’butterfly’ érzet nem múlt el a gyomromból.

Ami vár, az mindent felül múlt. Macska hányadék a lépcsőfeljárón, macskaszar a konyha asztal alatt, roható kaja a frigóban, egy hetes rohadó mosatlan edények, és állott hányás szag az egész házban.

Vajon beleszarhattatok volna-e jobban?

Miközben takaritottam és szellőztettem zokogtam. Az még hagyján – bár nem teljesen elhanyagolható – hogy a két lány (családostul) teljesen beleszart abba, hogy én egy hét távollét után ebbe a dzsuvába, koszba és gyomor-forgató szagba érek haza. De az, hogy egyik lánynak sem sikerült oda eljutnia, hogy az anyja házát legalább annyira rendbe tegye, hogy amikor az hazatér a korházból, ahol azért töltött álmatlan napokat, mert a saját anyja halálához aszisztál, az nálam a beleszarás csúcsa, egyszerűen embertelen.

És persze mindezt a szeretet nevében, hisz ebben a családban mindenki mindenkit nagyon szeret! Persze ez a nagy szeretet épp csak pont abban nem látszik, ahol a leglátványosabb lenne, az apró dolgokban. Karácsonyra ez a család ezreket költött egymásra, idétlenebbnél idétlenebb dolgokra, a szeretet nevében természetesen.

Abba bele se merek gondolni, hogy mi várta volna szegényt, ha közben én nem érek haza és nem takaritok ki …

download

Bevándorlók

Egész muris ez a kapunyitogatósdi.

Hát nem özönlenek az biztos, mármint a bevándorlók. Néha megdöbbent, hogy emberek mennyire földtől elrugaszkodottan gondolkodnak. Az ember, tök komolyan gondolta, hogy jan.1.-el elindul a tömeg. Mi, bevándolrók, meg fogjuk a hasunkat a röhögéstől.

Komolyan? Azt hitted, hogy valaki, aki ide akart jönni az elmúlt húsz, de akár ötven éveben is, arra várt eddig, hogy megnyiljanak a kapuk? Látszik te nem igen voltál még bevándorló sehol? Nagyon mulatságosnak tartom a jelenséget. Gyakran észlelem azt, hogy olyanok foglalkoznak, gyakran tömegeket érintő dolgokkal, akiknek semmi kézzelfogható tapasztalatuk nincsen az adott területen. Feltételezem, az ember, – jelzem képviselő a lelkem – aki kitalálta a bolgár és román népvándorlási ill ebben az esetben bevándorlási hullámot, nem érzékeli valamiért a már eddig is igen nagy számban a UK-ben dolgozó román és bolgárok számát. Mert, hogy rengeteggen vannak és ha azt nézzük, alapjában véve, nem magas lélekszámú országokról van szó, igy nem is igen értem, hogy pontosan kiket várt a reptéren szegényem oly lelkesen. A még meg nem születetteket, talán???

Egy magyar sofőr

Hat hónapja megy a huza-vona. Hat hónapig áltattam magam azzal, hogy minden emberben van valahol valami jóság, csak győzni kell kivárni mig benne is megérlelődik a gondolat. Hát, be kell valljam, mostanra erősen megrozzant a hitem. Mindattól függetlenül, ami történt, nem vagyok hajlandó azt gondolni, hogy minden magyar, vagy minden ember szar alak. Csak ez az egy. Legalábbis az én szememben. Oszt a történet elolvasása után mindenki eldöntheti magának, hogy úgy egyébként mit gondol…

a teljes blog bejegyzés itt olvasható

 

Health and Safety

Szóval elmentem pedikűröshöz a minap. Gondoltam, itt az ideje, hogy kicsit megápolódjon a lábam. Semmi komoly, de ráfért már egy szakavatott kéz. Persze, ha találtam volna egyet!

Lábacskáim áznak a vizben, közben körbe nézek. ’Kicsit mintha kevesebb szerszám lenne itt, mint egyébként szokott lenni’, gondoltam, ’de csak tudja asszony mit csinál’.

Először nem hittem a szememnek, majd vártam a végkifejletet, ami semmivel nem volt jobb, mint a kezdett. Pedigkürösnél töltött időm húsz perc volt. Az csupán isten adta szerencsének köszönhető, hogy relative olcsón megusztam ezt az élményt, modván, ismerős ismerőse, bár stand-up-comedinek is beillet volna. Akkor meg megérte az árát. De, ha ezért komolyan fizetnem kellett volna (minimum 25 font), akkor erősen anyáznék most.

Szóval áztatunk, valami rezegtető masinában. Nem pontosan értettem már ezt sem, mármint, hogy ahhoz, hogy felpuhuljon a lábamon a bőr vajon miért kell rezegtetni a lábaimat. Sebaj, fontos,hogy áztak. (de minek!)

Nehány perc rezegtetés után asszony kikapta az egyik lábamat a vizből, megtörölte, majd bekente valami jó zsiros krémmel. ’Rossz kezdet, gondoltam, ’ezt nem a végén szokták?’, de itt még mindig csak naivan bámultam az asszony arcába azt sejtve, hogy ez valami keleti módszer vagy mit-tudom-én, amit most itt kipróblálnak rajtam. Hát, nem fejtettem meg a módszer erdetét, de szerintem ezt sehol sem hivják pedikürnek, csak itt angliában.

Nos, a következő lépésben krém került a körmeimre, amit hirtelen sebtiben le is kapargatott az asszony. Azt hiszem ez lett volna a körömház tisztitása, de nem derült ki igazán. A talpaimat valami reszelővel kicsit megreszelgette, ami azért is ment nehézkesem, mert csupa zsiros krém volt az egész lábam. Mivel ez nem ment olyan jól és itt már én is rákérdeztem arra, hogy mégis mit próbál csinálni, kiderült, hogy semmilyen éles szerszámot nem használhat, de még ollót sem. Azzal nekilátott reszelgetni a körmeimet, amik csak nem akartak reszelődni a krém csúszóssága miatt. Ekkor megkérdeztem, hogy a kedvemért nem használna-e mégis ollót inkább, mert ezt a szenvedést rossz volt nézni. Ekkor, lelkem, körbekérdezett, hogy vajon a többeknél van-e egy olló. Jelzem, azok is pedikürösök és manikürösök voltak. De, semmi. Se olló, se kés. Mondta, ne izguljak, lereszeli ezt ő nekem, seperc alatt. Én szóhoz sem jutottam. Nem tudtam sirjak-e vagy nevessek.

Mikor magamhoz tértem, megkérdeztem, hogy mégis az hogy lehet, hogy senki nem használ ollót vagy kést. Mélyen a szemembe nézett, látszott az arcán a megrökönyödés, a kérdésem hallatán. ’Hát a ’health and safety’ (biztonsági előirások) miatt’, mondta büszkén. Sajna, itt nekem még mindig nem esett le, hogy vajon mi köze lehet a lábásznak a biztonsági előirásokhoz, igy rákérdeztem, hogy ez mégis őt és a szerszámait mennyiben érinti. Kicsit értetlenül nézett, majd aszonta: ezzel elkerülöm, hogy nehogy véletlenül megvágjak valakit!’

JA! Az más! Igy már érthető! Meg, persze, azt is elkerüljük ezzel, hogy az ujjaimon rövidebbek legyenek a körmök, és a talpamról lekerüljön a börkeményedés. De ez nem gond, mert gondolom itt mindenki szörös talpú, a cipőinek az elejét meg kivágjék, hogy kiférjen rajta a túl nőtt köröm. És ezzel vissza is tértünk a Neander-völgybe!

Az egészben az a mulatságos, hogy ezeket az előirásokat itt gyüjtőnéven ’health and safety’-nek hivják, aminek az első tagja ’health’ egészséget jelent. Nekem úgy tűnik, mintha pont ez hiányozna a képletből.

health_safety_policy safety

Ha Rómában vagy …

Nem értem miért zavar, sőt idegesit, és nem is igen tudok mit kezdeni vele, csak remélhetem, hogy megszokom egyszer vagy elköltözöm.

Hosszú évek óta – kissebb nagyobb megszakitásokkal ugyan – élek ebben a kultúrában, amely az egyik olyan kultúra, emely legnagyobb hatással volt más kultúrákra az év századok folyamán, sőt még a mai napig is hatással van. A hosszú évek alatt, mégsem tudtam bizonyos ’angolos’ dolgokkal megbarátkozni. Vannak elemei, sőt mondhatnám tradiciói ennek a közegnek, ami elmaradottnak tűnik a europai, főleg a közép-kelet európai értékrendhez képest, de lehet csak saját értékrendemhez képest.

Szeretném hansúlyozni, hogy hiszek a mondásban: ’when you are in Rome, do as Romans do’ (ha Rómban vagy, tégy úgy mint egy római), tehát minden észrevételem csupán elméleti jellegű és csak azért irok róluk, mert filozofálgatásra sarkallanak.

Az egyik jelenség, amitől a hideg kiráz, a kupleráj, rendetlenség, és a kosz. Ezt főleg személyes higénia hiányára értem, de jelen van a közvetlen környezetben is. Érdekes módon az utcák, vagy a vonatok egyáltalán nem koszosak, de a házak és az emberek annál inkább. És nem értem miért.

Ismert itt a viz és a szappan is, no meg a mosószer, de valahogy még sem találkoznak mindig a megfelelő helyen és időben. Az emberek gyakran koszos és elkopott ruházatban és cipőben járnak, attól függetlenül, hogy megengedhetik maguknak, hogy jól öltözzenek és tisztán illetve jól-fésülten nézzenek ki. A nőknél kicsit jobb a helyzet, de ez lehet csak feltételezés, mert fodrászhoz, körmöshöz és szoliba rendszeresen járnak és ez látszik is. A közép és felső osztályokban élők takaritónőt is tartanak, aki feltételezem rendet tart, és persze ott a nanny, aki összepakol it-ott, bár jelzem, nem szokott takaritani. Az ablak mosás szinte ismeretlen itt és a nagytakaritás helyett felújitják a házakat. Jelzem van benne ráció, mert utána tuti tisztának tűnik minden. Van, aki mossa is rendszeresen a ruháit, de nem látszik rajtuk, mert a száritáskor valami valahogy elcsúszik és vagy dohos szaguak lesznek a ruhák, vagy olyanok mintha kutya rágta volna őket össze.

Tapasztalatom szerint, minél ‘egyszerűbb’ az ember, annál koszosabb és igénytelenebb. De találkoztam ellenpéldákkal is, persze. Ismerek egy olyan hölgyet példáu,l – tanult köyéposztálybeli nő – aki úgy mosogat, hogy az edényeket sem viz, sem mosogatószer nem éri és ez sem őt sem a családját nem zavarja. A gyerekek viselkedését még csak-csak megértem, mert hogy kevés olyan gyerek van, aki kimondottan szeret fürödni vagy kezet mosni. De a felnőtteken még mindig megdöbbenek.

Aminl leginkább fenn akadok, az azt hiszem, az az igénytelenség jelensége. Az angolok többsége elég keveset foglalkozik azzal, hogy milyen közegben él, vagy hogy hogy néz ki. Ez egyrészt álldás, mert sokkal kisebb a nyomás mint mondjuk Magyarországon a barby-státuszt illetően, azonban ez a másik véglet! Ahhoz képest, hogy ez az egyik leggazdagabb ország a világon, és London ennek a gazdagságnak a közepe, ahhoz képest elég szegényes a prezentáció.

Persze hasonlitgathatnám másképpen is a dolgokat. Haosnlithatnám az itteni mércét az indiaihoz és rögtön fordulna a kocka, de hát nem sokat tudok, max hallottam az indiai koszról.Az visoznt tuti, hogy ők itt láthatóan otthonosan érzik itt magukat!

Az igaz, hogy a szolgáltatások szinvonala magas, magasabb, szerintem, az europai átlágnál és az ember tömeghez képest kimondottan szuper. A tömegközlekedés hibátlan, ami el is várható egy 14 milliós városban. Ugyanakkor, megdöbbent, a magán házak és egy-egy középület állapota. Kivételt képeznek persze a belváros és a gazdag negyedek – mint például a Buckhingam Palace – épületei és környezete. Lehet ez minden városra igaz valahol, de eddig ezt a szegénységnek tudtam be, amiből itt azért kevés van.

Az a véleményem, hogy az iskolázottság hiányzik a leginkább és az azzal együtt járó igényesség. Persze ez alatt nem azt értem, hogy akinek nincsen egyetemi végzettsége az igénytelen, mégis van abban valahol igazság, hogy, amire nem tanitják meg az embert arról nem tud. És ha a gyerek nem látja otthon az anyját, apját fürödni, vagy kezetmosni, és erről nem sok szó esik az iskolában sem, akkor esélyes, hogy nem lesz neki természetes kezet mostni, vagy fürödni.  Jelzem, most hallottam egyik kedvenc itteni baratnőmtől, aki általlános suliban tanit, hogy egyre nagyobb figyelmet forditanak most már az iskolában is a személyi hygiéniára, kézmosásra, stb. főleg egészségvédelem miatt.

A kupi. Nos, ez lehet személyes sérelmem, mert ezt viselem a legrosszabban valahogy és ezt látom a legtöbb családban a leginkább. Valahogy a rendrakás készsége hiányzik ebből a népből ugy ’alles ein Zeug’! Lehet ez egy gén, ami hiányzik belőlük, nem tudom, de ritka (az én közegemben legalábbis) az a született angol, aki renben tudja (maga) tartani a dolgait és nem él egy átláthatatlan káoszban. Jelzem, valószinűleg, ez nem kimondottan angol vonás csak sok helyen észleltem. Vannak kivételek, a gyermekem szülei közül a mama (bár ő ugyan angliában született, de kinai szülőktől és évekig  Hong Kong-ban élt) rendszerető és kissé tisztaság mániás is, már amennyire ez belefér az idejébe. A papa a másik véglet. Szórakozott professzor Cambridge-ben. Ő Brit.

És persze, hülyeség az egész, mert nekik, akik ebben a közegben nőttek fel, ez nem fura és nem igénytelen. Mivel nem tudnak másról, nem is zavarja őket, csak bennünket (engem) kivülállókat, mert mi máshoz vagyunk szokva. Ezt bizonyitja az is, hogy valamelyik nap egy angol barátnőmmel csevegve kiderült, hogy ő magát tisztának és rendezettnek véli, miközben engem kuszának és rendetlennek. Hát, ezt süsd meg!

Legközelebb majd a ’health and safety’ örületről irok, az a másik kedvenc témám.

dirty

“Gyermekem”

Annyira érdekes volt megtapasztalni azt, ahogy alakult és változott a kapcsolatunk a hónapok során. Bár csak utólag vettem észre, – szerencsémre –de eleinte egyáltán nem kedvelt. Szerintem, már tökre elege van abból, hogy minden évben egy új nanny-hez kell hozzászoknia és én egy új voltam ismét. Abból kövekeztettem erre, – mármint, hogy nem kedvel – hogy folyton az angolomat javitgatta, ami mellékesen egyáltalán nem rossz. Nem is igen volt mit javitani a kiejtésemen kivül, ami soha nem lesz „native” mivel nem itt születtem. A legapróbb hülyeségeken is fenn akadt, és javitgatott. Én meg végtelen türelemmel viseltem.

Ahogy teltek, múltak a hónapok, elmúlt a javitgatás is. Elkezdtem azt észrevenni, hogy azelőtt úgy kellett hivogatni, hogy jöjjön ki a suliból, most már szalad ki hozzám, megfogja a kezemet, néha még evés közben is pedi már nem kisfiú, jövő év elején lesz 9 éves. Néha, mikor jövök el tőlük este, oda szalad hozzám megölel búcsúzóul, de ez azért nem igazán jellemző – jelzem a család egyik tagjára sem jellemző az elvárnál több érzelem kifejezése, fizikai gesztusokban meg főleg nem.

Változott a kapcsolatunk, mindenképpen. Én is sokkal nyiltabb vagyok vele, őszintébb, de most is ugyan annyi türelmem van hozzá, mint az elején. Ami érdekes, mert általában ez nem jellemző rám, de örülök neki, hogy igy van, mert végülis én vagyok a felnőtt, még ha nem is mindig tűnök annak, és ő a gyerek.

A kapcsolatunk a játékaink milyenségében is sokat változott a hónapok folyamán. Eleinte csak brain-teaser-eket játszottunk, ami nem mást, mint mindenféle a mentális képességeket fejlesztő idióta járék, amiket a szülei vesznek neki, hogy biztositsák, hogy a gyerekük egy szuper-zseni felnőtt lesz és remélhetőleg Nobel-dijas is. Jelmem már most is nagyban elérték a céljukat, a gyerek (aki még nincs 9 éves) szinte egy felnőtt szintjén fejezi ki magát nyelvileg, és nincs olyan téma, amiben ne lenne otthon, nem beszélve arról, hogy mindenről van már kialakult és gyakran megingathatatlan véleménye.

Nyilvánvaló, hogy az én dolgom az, hogy a kreativitását izgassam kicsit! Közös játékaink nagy része idiótábbnál-idiütább, csavaros történétek kiötlésében merül ki. Szibériai tigrisek virtuális sivatagi állatkertekben találják magukat, akiket pingvinek őriznek és akiknek természetesen kihullik minden szőrük az űrtazás során.

Emlitésre méltó még az állathang utánzós játékunk is, amiben az a poén, hogy egymástól kérjük, hogy adjon ki különféle állat hangokat, de soha nem szabad olyan hangot vagy zajt hallatni, mint amit az az állat ténylegesen kiad, valami kreativ alternativával kell előállni. Többségében hasfogós rögökésbe fullad a játék és nem sokat tanulunk belőle, de nem igazán bánjuk!

Úgy érzem kapcsolatunk ez alatt a pár hónap alatt sokat változott, és remélem, hogy idiótizmusom hatása egy életre vele marad majd.:)

asian

 

Karácsony, a családi dráma

Nos, nem költöztem el, és létszámom sem csökkent, sőt nőtt az utóbbi pár hónapban!

Hazajött ugyanis a ház (amit house sitting-eltem október közepéig) tulaja és megérkezett vele együtt a pereputty is. Én meg mint valami külső-belső szemlélő élek velük, közöttük, számukra talán némileg észrevétlen.

De, hogy milyen érdekes az élet! Mivel az én saját családom egész kicsi ill többségüket nem ismerem, mert már-más országokban élnek, mindig szerettem volna egy nagy családot. Na, most megtudtam, milyen egy nagy család! Kész bolondok háza! Rengeteg dráma! Veszekedések és kibékülések sorozata. Egy abszolút átjáróház: gyerekek és felnőttek járnak ki-be a házból, nem is igazán lehet tudni, hogy ki hol lakik pontosan, mert annyi időt töltenek ebben a házban, ahol lakom, hogy akár itt is lakhatnának. Egy percre sincs megállás.

Mellékzöngeként megjegyzem, hogy az átjáróház persze nem csupán a ház nagy részére, de az én szobámra is vonatkozik, mert hogy ott tarjuk a gyerekek játékait, amiket naponta pakolunk ki és be abba az egyetlen szekrénybe, ahol a ruháimat tartanám, de nem tudom, mert tele van játékkal.

Eredetileg ez egy olasz család (a nagymama olasz származású és a család egyes tagjai ma is Olaszországban élnek). És itt a Karácsony, feltételezem Olasz. Már most gyomorgörcsöm van, pedig még meg sem érkeztek. De jönnek. Ez már tuti, mert minden évben nagy családi karácsonyt rendeznek, amelyeken, a hirek szerint, mindig történik valami borzasztó, amitől az egész család ki van, legalább egy évig. De valahogy midig összeszedik magukat az új év vége felé, elfelejtik a múlt év retteneteit és elkezdenek újat generálni, gondolom, csak a szórakozás kedvéért.

Múlt évben, például, a nagy család – hatan vannak tesvérek és azoknak is vannak már gyerekeik, sőt unokáik is – kibérelt egy hatalmas házat egy hétre, hogy elférjenek és azért, hogy az egész család együtt ünnepelhesse a Szeretet Ünnepét. Ennek örömére, az egyik felnőtt férfi családtag OD-zett (overdosed=túl drogozza magát) és igy a karácsony másnapját a korházban töltötte a család az életéért imádkozva. Bár a srác életben maradt ezen a karácsonyon, de egy fél évvel később sikerült neki, igy nem kell már izgulni amiatt, hogy ezen a karácsonyon fogja-e kinyiri magát.

De biztos lesz valami más. Már érik az egyik lány válása az agressziv vadállat férjétől. Feltételezem majd Karácsony Szentnapjainak egyikén fog kibukni az ügy, kiborul majd a bili, és asszony ide fog költözni a nappaliba a gyerekeivel. A férj meg majd a bejárati ajtót fogja bontani dühében. Már nagyon érik.

A legmurisabb az, hogy mindez senkit sem zavar, mert hogy mindenkinek természetes ez az életforma. Olyan mennyiségű drámában élünk, mint a szappanopera lakók. Észbontó! Minden szinten jelen van a dráma. A családnak azon a részén, ahol kevés a pénz, azért; ott ahol sok  , ott azért; ahol vegyes házasság van (fekete-fehér) ott azért; ott ahol homoszexuálisok élnek együtt ott azért; ahol van gyerek ott azért; ahol nincs ott azért; ott ahol válás van ott azért … és még sorolhatnám.

Nem tudom pontsan , hogy mi az amitől függ, mennyi drámában éljük az életünket, de feltételezem a család, ahonnan jövünk meghatározó lehet ebben.

Adam Zyglis Cartoon

És ismét változik minden …

Na, hogy ne legyen unalmas az élet, ismét költözöm és a létszámom egyre csökken (magam folytatom az utat tovább, utirárs nékül) és mit tudom még mi … ez is sok már igy, ahogy van. Biztosan elő áll majd az élet még valamivel, biztosítva a gyomorsav túltengésemet és a magas vérnyomást (költői túlzás, mert egyik sincsen).

Ami van, az a tele hócipő inkább. Kb. mostanra teljesen befáradtam. Bár a műsor nagyja az utóbbi három hónapra koncentrálódott, a műsor előkészületei már 2o11 nyara óta mennek. Tehát érthető, hogy mostanra kipurcantam. A gond csak az, hogy ha én nem csinálom, mármint, ha én nem élem a saját életemet, vajon ki fogja helyettem???

De majd biztosan változik megint minden, jön az esős, hűvös tél és majd el leszek foglalva azzal, hogy ne fagyjon be a hátsóbbik felem … el leszek foglalva és nem fogom magam annyira sajnálni … hehehehe …

Hogy mered!?

Annyira elszomorit és persze dühít, amikor azt tapasztalom, hogy valaki, csak azért, hogy enyhítse saját fájdalmát, bántani próbál egy másikat. El sem tudom képzelni, hogy mennyiben lesz jobb annak, akinek valami baja van, azáltal, hogy a másiknak is szar. Vagy csak maga a tudat, hogy neki is szar, jobb kedvre deriti a bántót??

Jelzem, nem lehet Katát táncba vinni,ha ő nem akarja, és így bántani sem lehet senkit, ha ő azt, ami történik nem tartja sértőnek. Persze vannak közösen elfogadott nézetink arról, hogy mi az elfogadható és mi az, ami elfogadhatatlan viselkedési forma, mégis be kell látni, hogy nem mindenki reagál ezekre ugyan úgy.

Engem nem igazán érdekel, hogy mit gondol rólam a környezetem, de az igen, ha valaki megpróbálja rám kenni a saját szarát és átháritja a felelősséget rám, mert nem akar maga foglalkozni vele. A minap sikerült ismét egy ilyenbe ütköznöm.

A story nem fontos, annyi történt, hogy valaki irt nekem egy kioktató emailt, amiben azt ecsetelte, hogy én hogyan vettem el az ő szabad akaratát és hogyan próbáltam kényszeriteni arra, hogy tegyen meg valamit, amit alapjában véve nem akart megtenni.

Napokig nem láttam a dühöm gőzétől, és legszivesebben csak egyszerűen tövestől csavartam volna ki a csaj fejét a helyéből, azt üvöltözve, hogy „mégis, hogy mered!!”, de oszt meggondoltam magam, mert nem kivántam különösebben felhergelni magam, mert attól csak a gyomorsavam lenne több és az inkább nekem fáj.

Már három napja ülök azon, hogy hogy kezeljem a helyzetet. Ráadásul olyan embertől jött a ’megtisztelő’ üzenet, akit eddig sokra tartottam, igy most két váracska is bedölt. Amellett, hogy rohadt ismerős a helyzet, és hogy úgy döntöttem, nem akarok rajta dühöngeni, mert nem éri meg, nem tudom eldönteni, hogy még mi mást csinálhatnék. Általában nagyon kreativ vagyok, de ebben az esetben magamra hagyott minden kreativitásom, mert csak olyan ötletekkel tudok előálni, ami nagyon bántó vagy olyannal, amivel magamat (ismét) teljesen kizárom/elzárom a helyzettől és az embertől.

Annyira bánt, amit történt, attól függetlenül, hogy nem új sem a történés, sem az érzés, ami ezzel együtt jár, hogy szinte bénultnak érzem magam. Valaki azt mondta, hogy okosan kell kezelni a helyzetet, és EMK-val megközelítve, kommunikálnom kellene, hogy mit érzek és jeleznem, hogy mennyire bánt, ami történt. Nos, bár nagyon tetszik az EMK, azt gondolom, hogy mint minden kommunikációhoz, két fél kell, és az én esetemben, nem hiszem, hogy a másik ’fél’, nyitott lenne az én EMK-s kommunikációmra. Ezt onnan gondolom, hogy amit közölni akart velem, azt emailben tette, ezzel elkerülve minden esélyt egy F2F beszélgetésre. Feltételezem, csak ki akarta engedni a gőzt és én jó felületnek bizonyultam … de vajon miért?

Szóval ülök a szaron, számolgatom a száraz elemeket benne, de mégsem tudom kisöpörni magam elól, mert nincsen meg hozzá a megfelelő eszközöm. Vajon mi lehet az?

Az is eszembe jutott, hogy … egy álom világban … milyen jó lenne, ha most gyerek lehetnék, és beárulhatnám a ’bántalmazót’ a szüleimnek, akik jól odamennének a nyomorult szüleihez és beolvasnának neki, hogy mégis “Hogy meri!?” és jól helyretennék nekem a dolgot … milyen jó lenne, ha lenne valaki, aki kiáll értem. De még én sem tudok, hogy várhatnám el ezt mástól!?

sadgirl3

Ember tervez …

Pedig annyira jól kitalátam, hogy majd reggelente eltakaritgatok szépseges central Londoni lakásokban, mert ott ugye nem igen van mit takaritani. Eltologatom a proszivót reggelente, megfelelő bevételre teszek szert ahhoz, hogy másra is maradjon majd időm. Mivel, gondoltam, csak reggelente taksizok kicsit a nap többi része szabad marad, amikor is tervecskéimet fogom szövögetni.

Ehhez képest nanny-ként dolgozom delutánonként és egyáltalán nem takaritok.

Csak apróságokkal nem számoltam, mikor terveimet szövögettem. Egyrészt, hogy a kis reggeli taksizás minimum het óra és legalább egz óra az oda majd egy óra a haza út, igy nem igen maradt volna sem energiám sem időm arra, hogy bármi mással foglalkozzak. Na, meg avval sem,  hogy nem a huszas éveimben vagyok, hanem a negyvenesekben és az, hogy az elmúlt húsz évben nem végeztem fizikai munkát lehet hatással lesz arra, hogy mennyi fizikai megterhelést birok elviselni. Nos, be kell lássam nem birok 6 orán keresztül takaritani. Főleg nem úgy ahogy azt én csinálom.

Mikor elkezdtetm a taksizást az egyik kedves már itt élő barátnőm, aki bár nannyként dolgozik, de a feladatai közé tartozik a takritás is, már a legelején figyelmeztetett, hogy ha takaritásból akarok megélni, akkor fontos, hogy tudjak felületesen dolgozni,. Úgy, hogy az úgy tűnjön, mintha takaritanék, de valójában, csak lazán tologatom a porszivót, még véletlenül sem szabad ‘feles energiákat’ belepakolni a munkába. Anyum is megjegyezte, hogy a taksizás lehet nem az én műfajom. De, mit nekem te zordon kárpátok, menni fog ez nekem!

Nos, azt hiszem, a döbbenetes lelkesedésem ellenére sem  ment ez nekem igazán jól. Nem is tetszett senkinek a takritási technikám. Attól függetlenül, hogy minden csillogott villogott, a tőlem megszokott módon, mindenki kitalált valamit, ami nem jött be neki. Egyszerűen nem ehhez a lendülethez vannak szokva. :) Nagyon muris! A jó munka is lehet szar!

Azt is belátom, hogy rühellek vasalni és ez két helyen is kiderült. Végül pedig, arra sem számitottam (múltbeli tapasztalatok alapján), hogy lehet értéke annak, amit eddig csináltam, még ha nem is első látásra és talán nem pontosan abban a formában, mit eddig csináltam. Előforudlhat, hogy jó vagyok abban, amit eddig csináltam, és kiderülhet, hogy ez itt is érték.

Most épp kiállitásra készülök, mert hogy van szabadidőm reggelente ilyesmivel foglalkozni. Kiváncsi leszek miket hoz még az élet. Eddig egész érdekes. :)

Vajon mit szeretnél? Te legalább tudod?

Aszondgya, hogy nem úgy csináltam, mint szerette volna. Oszt azt milyen,  ahogyan szeretnéd, mert azt ugye elfelejtetted közölni velem. Mi ez a gondolatolvasósdi? De komolyan? Honnan kéne tudnom, hogy neked, hogy jó, ha nem közlöd velem?

Észrevettem magamon a feszültség jeleit, ahogy erőfeszitéseket teszek és próbálom kitalálni, hogy a másik mit szeretne, ill. hogy szeretné hogy legyen vagy épp ne legyen.

Esélyem sincs!

Hol azon van megdöbbenve lelkecském, hogy megcsinálok dolgokat, ami neki eszébe se jutott, de milyen jó, hol meg azon, hogy nem úgy csinálom mint ’kéne’. Ha úgy csinálom, ahogy én gondolom jónak az többségében nem OK, az meg, hogy hogy lenne OK, csak a ’joisten’ tudja, mert az nem igazán derül ki.

Rájöttem, hogy az emberek többségébben egyáltalán nincsenek azzal tisztában, hogyan is lenne jó az a valami nekik pontosan és ezáltal közölni sem igen tudják azt, hogy mit is szeretnének. Majd amikor nem érekzik meg a látens elvárásuk eredménye akkor  felháborodnak és a másikat vádolják azzal, hogy nem úgy csinálta, hogy az nekik jó legyen.

Azoknak jó, akiknek meg sem fordul a fejében az, hogy a másiknak jó legyen. Mennek a saját fejük után és leszarják, hogy a másik, mit érez. Hajrá! Hajrá!

Itt az ideje taktikát változtatni!

what do i want

 

Az érem két oldala

Az egykeség szépsége az, hogy te el sem tudod képzelni azt, hogy bármi, ami történik ne rólad szóljon, mig én, a legidősebb, azt nem tudom elképzelni, hogy bármi is rólam szóljon.  

Mig te a másik minden mozdulatában a saját léted visszaigazolását keresed, addig én egyedül vagyok minden rezdülésemben.

Mig te azt hiszed, ha egyedül vagy és nincsen kire támaszkodnod nem maradsz életben, addig én azt gondolom, hogy csak addig vagyok biztonságban, ameddig nincs mellettem senki, ameddig nem függök senkitől.

Mig te gyengének tetted  magad azért, hogy mások szimpátiáját elnyerd és hogy elkerüld a felelősségtudat látszatát is, addig én erősnek és mindenhatónak tettetem magam, magamra vállalva ezzel a világ összes baját.

Mig te megsértődsz mindenen, ami nem a te szájad ize szerint működik, addig én feszült vagyok, ha el kell viselnem mások kölönbözőségét.

Mig te gyártod a káoszt és lubickolsz benne, addig én próbálok urrá lenni rajta és kontrolálni azt.

Mig te megköpködöd és lehordod minden rossznak azt, akit nem értesz vagy félre értesz, addig én megvettem azt, aki nem üti meg a mércém.

Mig te védekezel, addig én támadok.

Mig te manipulálsz, addig én kényszeritek.

two side of a coin

Fájdalom és tompitás

Sikerült eljutnom a fáradságnak arra a szintjére, amit már csak egy üveg fehér borral lehetett kezelni. Jelzem, most rosszab a helyzet, a másnaposság, a rettenetes fejfájás és gyomorfájás miatt, mint a fáradság érzet volt tegnap. Mégis tegnap este egy kis időre jobb lett, a tompitás csodákat művel az aggyal.

Annyira elfáradtam, hogy az már fájt, minden szinten. Már régen nem éltem meg ezt a tipusú fáradságot. Nem mintha különösen vágytam volna erre az emlékeztetőre, mégis megtörtént. Nem tudom, mi az pontosan, ami ennyire elfárasztott, az új munkával járó stressz, a napi 1o órányi ’full on’, vagy az esős időszak beköszöntötte … talán mindezek kombinációja. Semmi másra nem vágytam, mint, hogy ne érezzek semmit sem, hogy tompuljon el, hogy azt se érezzem lélegzem-e még.

Hirtelen, megértettem az alkoholistákat és drogosokat. Van ebben valami. Félelmetes, ugyanakkor kellemes, még ha időlegesen is. És azt is megértettem, hogy miért kell tovább csinálni. A ’másnap reggel’  nagyon szar érzés, igy azt most tompitani kéne egy ujabb adaggal, de nekem elég az algopirin is és a rengeteg viz.

Azt hiszem egy egész életet le lehet igy élni …a  fájdalom és a tombitás váltakozása között vergődve, ameddig a szervezet fel nem mondja a szolgálatot.

Jelzem, nem tudom, hogy a fáradtság/fájdalom érzetét mivel lehet teljesen megszüntetni anélkül, hogy a szervezetünket ne pusztitanánk el közben. Gondolom a relax- gyógyteákat erre találták ki, de szerintem nem sokaknak múködik igazán, mert a PUB-ok minden este 6 után annyira tele vannak, hogy majd kifolynak belőlük az emberek egész nyitvatartásig. Őssznépi tompitás.

pub packed

Farkas és bárány

Vajon mi  jár a fejedben?  Mert biztosan nem az, ami az enyémben, látom az arckifejezéseden, hogy még véletlenül sem gondolunk ugyan arra.

Te folyton megelőlegezed nekem a rosszindulatot, ami nekem eszembe sem jutna, ha tőled nem hallanám. Mellékesen én nem is szoktam mások gondolatait kitalálgatni. Inkább megkérdem mi jár a fejükben, ha érdekel.

Néha felkapom a fejem arra, amit mondasz, mert nem értem pontosan, hogy honnan jön belőled, amit mondasz. Számomra teljesen irreleváns. Azon tűnődöm néha, hogy egyáltalán figyelsz-e rám, hallod-e egyáltalán ha mondok valamit… és vajon minek is mondanék bármit is, hisz te el vagy azzal foglalva, ami a fejedben pörög, anélkül, hogy egy pillanatra is megállnál és odafigyelnél arra, aki beszél és arra amit ő tényleg mondani akarna.

Az az érdekes, hogy folyton szeretnéd, ha elmondanám, hogy ’mi bajom van’, ahelyett, hogy gerjeszteném a ’feszültséget’, pedig teljesen felesleges lenne belekezdenem, hisz egy szót sem hallanál  meg belőle, mert csak azzal vagy elfoglalva, ami a fejedben pörög, és azzal, hogy védd magad, még akkor is, ha mindaz, amit mondanék egy cseppet sem szól rólad. Felesleges erőfeszités vagy próbálkozás lenne.

Magam részéről pedig szomorúan konstatálom, hogy még mindig olyan emberekkel veszem körbe magam, akiket valójában nem érdekel, hogy mi van velem, csak abban akarnak biztosak lenni, hogy nekik zeró felelősségük van mindabban, ami történik az életünkben. És nyugodtan hajtják fejüket este párnájukra abban a tudatban, hogy ők mindent megtettek, amit meglehetett, mert ha én jobb, kedvesebb, figyelmesebb, kevésbé követelőző, stb. lennék, akkor mendenkinek jobb lenne!

Mea culpa … mert végülis ez az én világom, mindaz, amiben hiszek, amiben leéltem egy fél életnyi életet … és bár látom, tudom, hogy mi történik benne,  semmi sem változott, nem tudtam kilépni ebből az ördögi körből, amiben én vagyok a farkas a bárányok között … amiről tényleg csak én tehetek.

wolf-lamb

Versben …

Radnóti Miklós: SEM EMLÉK, SEM VARÁZSLAT

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
De aki egyszer egy vad hajnalon arra ébred,
hogy minden összeomlott s elindul mint kisértet,
kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,
annak szép, könnyüléptű szivében megterem
az érett és tünődő kevésszavú alázat,
az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,
az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt s nem is lesz immár sosem nekem,
merengj el hát egy percre e gazdag életen;
szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,
a világ ujraépül, – s bár tiltják énekem,
az új falak tövében felhangzik majd szavam;
magamban élem át már mindazt, mi hátravan,
nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem
sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;
ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.
Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -
talán most senki sincs.

Up close and personal

In English here.

Up close and personal

In English here

 

Chaos

chaos

 

A nagy változásokat, mindig káosz előzi meg.

 

Káosz

Ma megkérdezte tőlem valaki, hogy miről szól ez a rendrakási és takaritási mánia bennem, ami már egy kicsit a kényszeresség határát súrolja.

Rettenetesen zavar a káosz, a zűr, az átláthatatlan, a rendetlen és a kosz – ami gyakran ezekkel jár együtt. Lehet ez a sváb vonal jönne be nekem.

Tini koromban a szüleim teljesen ki voltak tőlem bukva olyan nagyon kuplerájosnak találtak. Azt hallgattam, hogy folyton utánam kell pakolni. És valóban állandóan elhagytam valamit, ott hagytam a dolgaimat helyeken, sőt gyakran  útnak indultam egész fontos dolgok, mint pl. a pénztárcám, kulcsaim vagy akár a táskám nélkül.

Most, pont ezekkel a dolgokkal lehet kikergetni a világból.

És mégis. Magam is pont ilyen vagyok, és lehet még ilyenebb. Teljsen kaotikus. Az időm többségében, nem tudom megválaszolni a kérdést (őszintén), hogy mit akarok, mi felé tartok. Lehet a környezetem rendezett, de bennem áll a báll. Egy őtéves megirigyelhatné a variációk tárházát! Mindig van egy új ötlet, valami, ami lázba hoz, oszt szaladok vele, vagy inkább előtte. És amikor jön egy újabb, akkor azzal. Szinte mindig legalább 5-1o különféle projektben veszek részt, amiknek, rajtam kivül, nem sok közük van egymáshoz.

Miközben folyton rendet csinálok a környezetemben, bennem teljes káosz uralkodik. Nem tudom mit akarok, vagy, hogy akarok-e egyáltalán ’valamit’, vagy épp,ha több is van, melyiket akarom és melyiket nem. Többsgében minden első látszatra szuper, majd nem annyira, végül elveszik a sűlyesztőben. Minding van valami, ami lelekesit, de hogy az meddig fog tartani nem tudom. Próbálok úgy tűnni, mintha képben lennék, mitha uralnám a káoszt, de ez egyáltalán nincs igy.

Ezen a kászonom próbálok fogást találni, próbálom konrolálni, hogy elviselhetővé válljon számomra, miközben kikergetem a környezetemet a világból a rendrakási mániámmal és a folytonos konrol kényszeremmel.

Most jutott eszembe, hogy ebben nőttem fel … egy bolodok házában … az abszolút káoszban, hogyan is várhatnám el, hogy rend legyen bennem. Mégis azzal, ha folyton rendeszkedem a környezetemben – és ez az emberekre is igaz, megpróbálom ’rendbe tenni’ őket – arra számitok, hogy elmúlik belőlem a káosz, és rájövök arra, hogy ki vagyok (ezt azért tudom!) és mit akarok, úgy legalább kb. :)

Nem tudom mi a megoldás, vagy, hogy van-e olyan. Gondolom, jó lenne elfogadni ezt a benső káoszt, ami lehet, nem is olyan félelmetes, mint amilyennek tűnik …

chaos3

chaos2

Súlytalanság

Mennyi minden mással szeretnék inkább foglalkozni. De a felelősség az első, a biztonság érzet, hogy tudom fizetni a számláimat, valami fajta kényelmet kell teremtenem, otthont, ahol le tudom hajtani a fejemet … közben, meg szinte semmi olyasmit nem csinálok, ami valójában érdekelne. Mert, hogy a kettő még mindig nem illeszthető össze bennem.

Kevés olyan embert ismerek még minding – bár sokról hallottam már – akik nem az életük alakulására koncentrálnak, a mindennapok nyűgjeivel vannak elfoglalva, hanem az élet értékes oldalát látva, csak arra figyelnek, hogy mi okoz örömet nekik, és csak is abba az irányba hajlandóak haladni.

Én félek, féltem a csöpp kis kényelmemet, hogy rossz szemmel néznek rám, ha nem állok be a sorba és élek ‘normális’ életet, ha nem azzal törődöm, ami minden normális felnőtt ember kötelessége, hogy felelősségteljes polgára legyek különféle méretű közösségeknek, dolgozzak, tegyek hozzá a közös jóhoz és évente legalább egyszer menjek el nyaralni, hogy kipihenhesem a pénzkeresés fáradalamait.

Pedig, alapjában véve én már most is a peremszegély társadalmi rétegéhez tartozom azzal, hogy semmi tulajdonom sincsen, hogy nincs ‘munkahelyem’, ahova hetente rendszeresen bejárnék, aminek következtében heti vagy havi rendszerességgel megkapnám a jussomat, amiből kifizethetném a számláimat, stb. Lézengő vagyok, de még mindig nem eléggé.

Még mindig van egy részem, aki szeretne jó kislány lenni, aki szertné, ha mások azt gondolnák, hogy ‘normális’ vagyok, értékes tagja a közösségnek, hogy meg tudom válaszolni az alap kérdéseket, egy ismerkedős bulin, hogy beazonositható vagyok.

De még ez is sok. Ez a kevés is sok, ahhoz, hogy az energiáimat CSAK azokra a dolgokra koncentráljam, ami ténylegesen fontos számomra. Amik még mindig csak kis százalékban jelennek meg az életemben, mert még mindig nagyobb egy társadalmilag elfogadott létforma kialakitásának szele és ezzel ereje, mint a szabadesésé. Amitől, jelzem, még mindig feláll a szőr  hátamon.

Pedig az lenne az igazi Élet. Zuhanni és repülni. Semmitől sem tartani.  Menni az árral, soha nem gondolkodni, hogy hogyan lesz tovább. Szememet nem levenni arról, amiről tudom az enyém, ami fontos, aminek számomra értelme van, és soha nem félre kacsintani, mert tudnám, akkor padlót fogok, és onnan nehéz újra felrebbenni.

De nem tudom (még) megtenni. Nem tudok még szárnyalni. Fel se rebbentem, mert nem hiszem még el, hogy fent maradhatnék, hogy a csupasz lég megtartana. Még félek, hogy pofára esek!

weightless

Más tollából

Ezért kellett eljönnünk Magyarországról

„Ez a poszt nem arról fog szólni, hogyan jöttünk el, és nem is arról, hogy a megcsúszott lakás hitel részletek fölött keseregjek (hál’ istennek nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyesmi miatt kéne búsulnom). A hely nem is fontos, Európa nyugati felébe jöttünk, ennyi elég.

Az ok, amiért elindultunk nem annyira gazdasági, bár egy kicsit az, majd kiderül mennyire. Az „Utópia csapdája” bejegyzés motivált engem, hogy összeszedjem, miért KELLETT eljönnünk Magyarországról.

Cikk itt

 

Mások tollaival ékeskedem!

” .. Szóval. Kicsit meditálgattam a dologra, és eldöntöttem, hogy nincs szükségem tovább a tudatlan, kegyetlen környezetre. Tudatos emberekre vágyom, akik vállalják a felelősséget a tetteikért, hisz én is ezt szeretném tenni, és elfogadóak a másik emberrel, látják a másik ember kihívásait, és támogatják abban, hogy ezeket le tudja tenni. Szeretettel, elfogadással reagálnak annak kihívásaira, illetve ha így sem megy, továbbállnak. Én is ezt fogom tenni.”

Forrás és a cikk eleje itt

 

 

Szerencsétlen

Hitetlenek vagyunk, mert azt tanitották nekünk, hogy mindneki csaló és nyerészkedő. És ezáltal kegyetlenek. Kegyetlenek, mert meg akarjuk mangunkat védeni mindeféle kényelmetlenségtől, attól, hogy átvághassanak, becsaphassanak … pedig nem lehet. Csak elzárkózni lehet, vagy ütni vágni, szidkozódni,  köpködni … kegyetlenkedni.

A csávó aki tartozik nekem szerencsétlen. Még az ág is húzza. Talán eddigi életemben soha nem találkoztam senkivel, aki nála szerencsétlenebb lenne. Úgy vonza a bajt, mint vas a mágnest. Azon csodálkozom néha, hogy még életben van. Végeérhetetlen a ’bajainak’ a sora. És sajnálom őt. Attól függetlenül sajánlom, hogy lehet a pénzemet soha nem kapom vissza, mert lehet nem lesz életben már mire visszaadhatná.

Persze ezt csak én gondolom igy, mert a környezetem szerint a csávó egy csaló, aki csak hamukázik, hogy ne kellejen fizetnie. Lehetséges, még sem gondolom, hogy az lenne. Az igaz, hogy szerencsétlenségében magá alá temet mindenkit, akivel kapcsolatba kerül és én is ezek közé tartozom, de mint már irtam, ez az én hibám is.

Valahogy úgy vagyok ezzel az egész dologgal, hogy inkább bukom a pénzt, mint hogy olyan szerencsétlen legyek, mint ő. Jelzem volt időszak, amikor tök szerencsétlennek éreztem magam, vonzottam a drámát magam is. Majd egy nap rájöttem, hogy én generálom az egészet azért, hogy ne kellejen a tényleges gondjaimmal foglalkoznom és azért, hogy mások sajánljanak végre valamiért, megz , hogy lássák milyen ügyesen vágom ki magam minden kellemetlen helyzetből. Mindig van valami műsor, csak nem látjuk.

Ennek a srácnak is meg van a maga műsora, nem véletlenül generálja a bajt maga körül, de persze ezt ő nem látja, és talán soha nem is fogja. Nem tudom mi kell ahhoz történjen, hogy ’magához térjen’, de lehet nem is kell, hogy észre vegye a drámát, amiben nap mind nap él. Lehet neki pont ez az életet kell élnie. Ki tudja!?

Magam részéről, ahogy mondani szokták, veszett több is Mohácsnál (jelzem, nem is értem ezt a kifejezést pontosan, mi veszett ott el???), megfizetem a hülyeségem árát és remélem legközelebb (bár remélem nem lesz ilyen) jobb döntést hozok. És még az is lehet, hogy visszakapom a pénzem a végén! :)

problems

Elengedés

Az első lépés, ahhoz, hogy megszerezd azt, amit akarsz, az, hogy legyen bátorságod elengedni azt, amit már nem akarsz.

letting go

Miért könnyebb …?

Nap mind nap teszek olyasmit, ami ’nem jellemző rám’.  Mégis az megy csak át, amit nem csinálok abban a pillanatban, vagy nem úgy, ahogy ’kéne’. Minden más, ami velem együtt jár, ami kényelmetlen, vagy nehézkes jóval láthatóbb, mint az a ’rejtett’ kedvesség, ami minden napomat áthatja. Apróságok, de ott vannak, orra lehet esni bennük!

Miért könnyebb, azt észrevenni, ami nincs is ott? Miért vesszük észre könnyebben valami hiányát, ahelyett, hogy meglátnánk, azt ami adatik, ami ténylegesen ott van? Mintha, mint egy ló folytonosan szemellenzőkben szaladgálnánk és csak azt látnák, amit megszoktunk, hogy látunk.

Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha azt látnánk, ami ténylegesen ott van, és nem tennénk egy automatikus fedőt minden egyes mondatra és történésre, amivel megitéljük, ami történik, anélkül, hogy tudnánk valójában mi is történik. Mert, hogy kérdezni nem szoktunk, még akkor sem ha épp gőzünk sincs, hogy mi történik és miért.

Persze, az is igaz, hogy gyakran a cselekvő sem tudja pontosan, hogy miért csinálj azt amit, vagy mondja azt amit, de úgy tűnik nekem, hogy egy jól irányzott kérdéssel egész jól ki lehet zökkenteni a tudattalan menetelésből vagy monológból. Ilyenkor mindenki, mintha egy pillanatra megjelenne, résztvenne a létben … gyakran csak egy-egy pillanatra, de az mégis olyan jó, mert ilyenkor úgy érzem, látszom, látszanak rejtett kis kedvességeim is. Mármint, ha persze a másik nem háborodik fel azon, hogy ki lett zökkentve megszokott ’meneteléséből’.

Aztán minden megy tovább, én meg megértem, hogy jelenlét nélkül minden tudattalan marad, észrevétlen veszik el az élet a monotonitás megszokottságában … apró kincseim feleslegesen hánykolódnak a sarokban … és hiába minden, mert automatikusan csak azt vesszük észre, ami nincs ott, mert mi sem vagyunk.

Hidden-Treasures-Vol2

Nanny-k gyöngye

Lacinknak a végén igaza lesz. Nanny-iskedni fogok. Nagyon muris. Mert hogy ilyet az elmult 2o évben nem csináltam. MIndig foglalkoztam gyerekekkel, de délutáni u.n. ‘pick-up’ nanny már nagyon régen nem voltam. Egy hetet nanny-skedtem az államokban még a 9o-ek évek közepén … de csak egy hétig birtam.

Csipem a kissrácot, félig angol, félig kinai, napi 7 órában tud olvasni, ha hagyod! Könyvmoly a lelkem. Azt mondja a korábbi nanny-je, hogy szeret rajzolgatni is, meg ‘arty-farty’ dolgokat művelni … kiváncsi vagyok el tudom-e rángatni a könyvek mellől csigákat rajzolni.

Majd mesélek …

asian

Ki vagy, amikor mindenki lát?

Negyedik hete kergetem a csavót, hogy adja meg a kölcsönt, ami 2 napra adtam. Ráadásul nem is az én pénzemből, mert hogy hitelkártyára ment a vásárlás.

Az a jó szivem! Az! Meg a megmentők gyöngye hozzáállásom! ÁÁÁÁÁ

Nos … őszintén szólva … inkább a hülyeségem. Első körben azt feszegettem, hogy ismét egy megbizhatatlan Magyar, aki minden szemrebbenés nélkül lelép más pénzével, ráadásul olyanéval, aki kihúzza a szarból nem csak őt hanem másik 4 embert is. Ezen eldühöngtem egy pár napot, meg azon, hogy mennyire jól tettem, hogy elhúztam onnan, stb, stb. Ezzel a műsorral kb. dunát lehet rekeszteni. Biztos van benne igazság, de nem segit sem a jelenlegi helyzetemen, sem a jövőbenieken, ha igy folytatom.

Következő héten megoldást próbáltam találni, kergettem ill még mindig kergetem az ürgét, aki igérheti, hogy már utal stb. ami még mindig nem történt meg. Érdekes módon a hetek során rájöttem arra, hogy nem átvágni akar, hanem csak ilyen. Szinte biztos, hogy valamikor megérkezik a pénzem, csak legyen türelmem kivárni. Az ember egy bolondok házában él (nos … erről talán én is tudnék mit mesélni …), hetente többször járja európát ekeresztül-kasul. Az is biztos, hogy van pénze, amiból vissza tudja adni … csak épp nem elég fontos ez az egész neki, ahhoz, hogy utaljon, vagy bementjen a bankba, lehet minden más fontosabb … elúszik … rohan ide … rohan oda … majd elfelejti …vagy mit tudom én.

Aztán azon tűnödtem el, hogy hogyan is jutottam el ide. Hogy vajon hogyan sikerült megint magam egy ilyen kellemetes helyzetbe terelnem. Az ügynek van még egy szereplője, akit azért érdemes megemliteni, mert nagyon hasonló a viselkedése a sráchoz, aki tartozik. Ez azért érdekes, mert azzal, hogy belekevertem magam ebbe az ügybe, méhkasba nyúltam. Az energiák összeadódtak és megsokszorozódtak!

Rájöttem, hogy én folyton ott állok a gáton, mint Poseidon és próbálom megmenteni a halandókat … leginkább önmaguktól. És szivok. Mert ez ezzel jár együtt. Segitek, mert azt gondolom ez a kötelességem. Azt gondolom a másik nem képes maga megoldani, és én meg tudom, akkor miért ne. Csak azt felejtem el, hogy egyrészt igy ‘szegény’ soha ne nő fel, másrészt belépek ezzel a segitséges műsorszámommal mások energia mezejébe, magamra boritom a szart, ami már ott leledz egy ideje. És persze nem csak az övét, hanem azokét is, akik bekerülnek ebbe a műsorszámba és nekem kell kivakarni mindannyiunkat a végén belőle. BRRR!

Persze ez nem azt jelenti, hogy nem fogok továbbra is támogatni másokat, ha kérik, hanem inkább azt, hogy jobban oda figyelek mostantól arra, hogy épp milyen műsort futtatok, hogy ténylegesen csak ott támogassak másokat (ha kérik!), ahol tudok, azon a területen, ahol ‘otthon vagyok’, ahol érdemben tudok hozzájárulni mások alakulásához. Pl. coaching. És hol van az, ahol csak a  megmentőt játszom, azért, hogy jobban érezhessem magam önmagammal kapcsolatban, vagy azért, hogy szeretet élményben legyen részem a másik hálás tekintén keresztül. Mert valahogy ezek a végén mindig rosszul sülnek el…

Hasonló történetek a viz másik oldaláról …

Angliai Életem Kivül-belül (click)