Kérés és válasz

Az alábbi levelezés egy nyugdíjas szomszéd asszony és a MNB között zajlott le ….

 

Tisztelt Cím,

Az alábbi levelzés (nincs bemásolva) tükrözi az irányú igyekezetemet, hogy sikeresen lemondjam az Astra Biztosítónál kötött kötelező biztosítási szerződésemet és kifzessem a hátralékomat.

Azért fordulunk önökhöz támogatásért, mert a legutolsó levélben a biztosító felmondta velünk azt a velünk kötött szerződésünket, amelyet mi már júliusban felmondtunk náluk és 77 ezer forintot követel rajtunk jogtalanul.

Attól tartunk, hogy mivel nem sikerül érdemben dűlőre jutnunk az elmúlt 2 hónapban, így a biztosító elkezdi behajtatni a nyugdíjamból a követelését.

Minden okmányt csatoltam ismét.

Köszönettel,

… és a válasz
PFK-153894-2014 2
***
Kíváncsi lennék, hogy hányan értenek ebből a levélből egy szót is …  a szomszéd semmit sem… én is csak annyit, hogy a neten nézzünk mindennek utána, főleg a véget nem érő paragrafusoknak …
Megoldás?
Javaslat?
Támogatás??
Bármi érdemi??
Vajon, hogy van az, hogy angliában egyszerűsített kivonatokat küldenek, az egyszeri embernek, ha valami baja van és arra jogi orvoslást keres. Gondolván, hogy az egyszeri ember nem érti a paragrafusokat, ha értené, nem irogatná egyszerű levelét segítségért folyamodva.
Vajon miért szükséges mindenkinek egy jogi diploma ahhoz, hogy legalapvetőbb problémás ügyeit Magyarországon intézni tudja. Persze nem intézi. Fizet. Jön a csekk, meg sem nézi már, hogy ne idegesítse fel magát azon, hogy már megint ki veszi le és mennyivel. Megy oszt befizeti …

Így parkolunk mi!

Becsléseim szerint körülbelül 20 autónyi helyet foglaltak el a ‘lazán’ parkoló kollégák!

Nem tudom, ha fel lenne festve az ingyenes parkoló a Nagyvárad téren, akkor is így parkolnánk-e? Lehet jobb lenne a helyzet, mert nekem úgy tűnik, hogy amikor kötelezve vagyunk valamire, akkor megcsináljuk – kényszeredetten ugyan – azt, ami magunktól eszünkbe sem jutna … figyelembe venni egy másik embert …

Jó itt élni! :(

IMG_5560 IMG_5561 IMG_5562 IMG_5563 IMG_5564

 

 

Nem csoda!

“Mindebből annyit kéne csak észrevennünk, hogy olyan emberek, akiknek van miből, adtak olyan embereknek, akiknek nincs. De a helyzetet egyelőre nem kezelhetjük ilyen természetességgel. A cserdi cigányok úttörők.
Cserdi cigány többségű falu Baranyában. Szeptemberben jártunk ott a helyi csoda miatt. Ami röviden nem más, mint a környék legrosszabb hírű falujából Cserdi pár év alatt messze földön híres, irigyelt település lett. Olyan hely, ahol mindenki akar és tud is dolgozni. Olyan hely, ahol magyarok, cigányok közösen újították fel egymás házait. Olyan hely, ahol a jó tanuló és templomba járó gyerekek ötvenezer forint jutalmat kapnak. Olyan hely, ahol mintaszerű biogazdálkodás folyik. A csoda mozgatója pedig a falu első cigány polgármestere, Bogdán László.”
forrás

HELP!

“Ma reggel munka után, találkoztam egy idős hajléktalan emberrel. Több éve sajnos az utcán él, mert rokkant és nem tud már dolgozni. Adományokat kér, cserébe ad egy nagyon szép és díszes gyufa kockát, kisebb es nagyobb méretekben is csinál, mintákkal elhelyezve. Én amikor megláttam megmondom őszintén nem hittem el annyira szépek. A bácsi a Deák Ferenc térnél szokott ülni a metro feljáró utánni padokon! Mindenkit kérek aki a belvárosban jár az latogassa meg és adományozzon neki valamit. Ha elolvastad már az is nagyon nagy segitség ha egy megosztással is tudod támogatni, hogy minden emberhez eljusson! Köszönöm nektek!”

Forrás

10552416_665519393525088_3677909568262207361_n

 

Egy újabb vonás a falon

Sokat tipródtam, míg végül meghoztam ezt a döntést. Szerettem volna olyan döntést hozni, ami mellet ki tudok állni, nem akartam senkit sem hűlyíteni, hát végigjártam a lépcsőket – órákat látogattam, ismerkedtem, gondolkodtam – kivártam míg megfogalmazódott bennem a döntés.

Végül megírtam a tőlem telhető egyszerűséggel, hogy mit döntöttem és miért.
Kedves …

Először is szeretném megköszönni a támogatásotokat abban, hogy be tudtam menni és találkozni tudtam egy-egy (fővel). Külön köszönet XYnak a sok-sok infóért és támogatásért.

Azonban mégis úgy érzem, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy ezeket a csoportokat XYtól átvegyem.

Mint már XY említettem, a döntésemben sokat számított az a momentum vagy ’jel’, hogy a ZZ, a cég egyik vezetője, hivatalos levélben kérte, hogy ne vegyek részt megfigyelőként az óráján. Ezen túl az az érésem, hogy én talán ’túl’ erős lennék ennek a csapatnak, aki bizonyosan nagyon sokat fejlődött Orsi támogatása mellett, azonban, azt gondolom, hogy az én egyéniségem és stílusom nem illik igazán jól hozzájuk.

Remélem, hogy a következő tanár/coach sikeresen fogja folytatni, amit XY oly eredményesen elindított.

Köszönöm a bizalmatokat és további jó munkát kívánok mindkettőtöknek.

Ildikó

És ez lett levelemre a válasz

Kedves Ildikó!

Rendben, én is így gondolom, hogy sem a tanári közösségbe, sem a tanítványokhoz nem passzolt a személyiséged.

További jó munkát és szép nyarat kívánok Neked!

Üdv,

Vajon, miért is sikeredett ilyenre ez a levél? Mi az, amit mondani akartál ezzel a levéllel?

Azért írtad ezt a sértő hangvételű levelet válaszul, mert én vettem a fáradságot és egy tisztességes levélben leírtam őszintén, hogy mit gondolok a helyzetről?

Gratulálok neked, coach kolléga, a helyzet kezelésedhez!

Ugyanakkor hálás is vagyok neked, mert itt ért véget a tipródásom. Most már biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, amikor NEM-et mondtam.

…és egy újabb vonás a falon….

stock-vector-counting-days-with-chalk-marks-horizontal-illustration-128564540

 

S Z O M O R Ú

“Halálra ítélve
2014.07.26. 11:01 Edgar Swan

Az utolsó posztom után rá kellett jönnöm: láthatatlan emberekről beszélek.

Van egy árnyék réteg. Aki nincs az ő helyzetükben, nem képes, vagy nem hajlandó meglátni azt a kilátástalan, megoldhatatlan csapdát, amiből saját erőből kitörni már nem képes az, aki a rosta aljára hullott.

Ha egy háromtagú család havi negyvenezerből próbál életben maradni, ott egy felesleges fillér sincs. Semmire.

Aki ebben a helyzetben van, az már sem interneten, sem más módon nem képes állást keresni.

Ők nincsenek itt, nem kommentelnek, nem panaszkodnak a fórumokon, nem írnak blogot, cikket, nem szólnak hozzá, nem tesznek közzé nyílt levelet.

Őket már nem látjuk.

Nem léteznek. …”

A cikk további részei itt

sehol

Forrás: urbanista.blog

 

Előttem a vízözön, utánam az ár …

Oh, miért is gondolnál másra,
ha nincsen rá szükség?!
Hiszen, te nem függsz senkitől,
soha nem kaptál senkitől semmit,
mindig csak magadra támaszkodtál.
Ura vagy az életednek és így megteheted azt,
hogy másokat semmibe vegyél.
Mint egy Cézár,
aki Istentől származik és így több jár neki,
mint egy földi halandónak.
Áve Cézár! Áve!

Előtted a vízözön, utánad az ár …

IMG_5324 IMG_5325

AJAJAJAJAJ! folytatás …

lift 4

lift 6

Ajajajajaj!

Az érzés!

Piszok dühös lettem, mikor 18ad magammal odaértünk a szökőkúthoz és kiderült, hogy a program megváltozott a honlapon írtakhoz képest. Sajnos nem volt időnk a kivárni, a következő – óránként zenél a szökőkút – etapot, mert előre lezsírozott programsorozaton vettünk (volna) részt.

Szomorúan konstatáltam, hogy a figyelmetlenség és a nemtörődömség hogyan rontja el 18 ember szájízét.

Jelzem a tömegekből, akik ott ültek és várták a régi program szerint a szökőkuti zenélés, az derült ki, hogy másoknak is a régi infót dobta a gép.

Majd írtam. Lelkesen. Mert valamit tenni kell. Ahogy elnézem 2013 áprilisa óta senkinek nem sikerült a szigetinfot értesítenie arról, hogy a régi programot, amin nincs jelezve, hogy az közben érvényét vesztette, dobja ki a google a keresőben.

Oh, milyen jó érzés is meghallgatva lenni!!!

***

Sent: Friday, July 18, 2014 2:21 PM
To: Kapcsolat
Subject: kérés

Szeretném, arra, kérni önöket, hogy vegyék le a honlapjukról a szökökút régi  programját, mert a keresőben a régi információt dobja ki a rendszer először, amiből nem derül ki, hogy időközben megváltoztak az időpontok és zeneszámok.
Ez az első link a google keresőben, ha valaki információt szeretne kapni -
http://margitsziget.info/hirek71-a-margitszigeti-szokkut-zenei-programja -
Köszönettel

20 July 2014 08:49
Kedves Ildikó!

Köszönjük, hogy felhívta rá figyelmünket.
A cikk levételével sajnos a keresőből nem tűnik el automatikusan a
hivatkozás, mivel azzal érte el pozícióját, hogy magas látogatottságnak tett
szert, de a cikket mindenképpen módosítjuk, hogy ne legyen félreérthető.
Köszönjük megkeresését!

Üdvözlettel:

Margitsziget.info

Soha, de soha …

Egy régi történet új köntösben … Én naiv! Hogyan is gondolhattam azt, hogy egy pillanatra is jól érezhetem magam a bőrömben! Lehetetlen. Én tényleg vonzom a bajt. Belátom. Tényleg. Ahova lépek ott fű nem terem. Nekem biztosan nem. Amerre járok, ott valami biztos nem működik és azt is biztos, hogy azt én észre fogom venni, sőt nagyon dühös is leszek miatta, mert átverve érzem magam. Specialistája lettem ennek a témának. Bevallom, belátom, mea culpa, én vagyok az OK. Mert ha nem érdekelne, ha bele tudnék szarni, ha nem lennék kihegyezve ezekre, ha el tudnék fogadni mindent pont olyannak amilyen, ha nem igényelnék valamiféle fejlődést és változás, ha nem lennének elvárásaim, ha nem gondolkodnék, akkor nem zavarna semmi sem, és mennyivel jobb lenne nekem. És akkor jól érezném magam a bőrömben.

Hogy miért lihegek ezen még mindig? Hogy miért nem tudok lazább lenni és tovább lépni? Nem tudom. Ahonnan én látom a dolgokat, szinte teljesen egyedül állok azzal az igényemmel, hogy azt a szolgáltatást kapjam, amiért fizettem, és azzal, hogy nem hátrálok meg, ha valaki át akar vágni a palánkon és bármit behazudik azért, hogy mentse az irháját. Ahelyett, hogy együtt mosolyognék a tömeggel, aki kényelmetlenül érzi magát a helyzetben – ami egyébként teljesen felháborító és pofátlan – és közben azért szabadkozik, hogy egyáltalán él és szeretné igénybe venni a szolgáltatást, amiért fizetett – nem is keveset – én jelzem nem tetszésemet. Biztos gond van a stílusommal. Már sokan jelezték. De hatásos. Én nem mosolygok nagyokat és sokat egy helyzetben, amit felháborítónak tartok, hanem erősen forgatom a szemeimet és megoldást kerestetek, azokkal akik ígéreteket tette erre-arra.

Erre azt a visszajelzést kaptam, hogy ha nem tettem volna semmit, – mármint nem háborogtam volna – sem lett volna semmi gond, mert hisz a végén maximum nem vettük volna igénybe a szolgáltatást, amit igényeltünk. MIIIIIII?????? Annak, mi értelme is van?

Ja, persze, csendben ki lehet hátrálni a helyzetből, mintha semmi sem történt volna.

Míg én vadul hadakoztam a szolgáltatást nyújtókkal, miszerint nem ebben egyeztünk meg, és a pofátlan hazugságok tengerét hallgattam, addig a körülöttem álló 18 ember (4 külföldit leszámítva, aki nem tudta mi történik) nagyon kussolt, sőt, engem csitítgattak, hogy hagyjam a fenébe, majd inkább nem megyünk, nem vesszük igénybe … csak ne hangoskodjak már annyira …  ne zavargassam már azt az ÁLLÓ VIZET, amiben mi mind olyan jól ellavírozgatunk!

Tényleg, basszus, elfelejtettem, így egy életet le lehet élni! Minek zavarogni, amikor tettek helyett, elég csak szidni a kormányt, a bankokat, a szomszédot, a gazdagokat, a szegényeket, a fehéreket, a feketéket, a hontalanokat, a külföldieket, a jobbosokat, a balosokat, a foci drukkereket … meg a mit tudom én kit, mert akkor tényleg SEMMIT, DE SEMMIT nem kell tenni. Akiben spirituálisabb vér folyik, gondolom Istent is behozza a képbe, hogy majd Isten mindent elrendez, minek ellen állni. Hiszen lehet csendben mosolyogni azon, hogy a bankok kihúzzák tíz ezer magyar alól a lakásaikat, házaikat és kocsijaikat. Meg is érdemlik. Hisz mindaddig, míg a fent felsoroltakat szidjuk alapjában véve úgy néz ki, mintha tennék valamit, de valójában semmit sem teszünk, mert félünk, be vagyunk szarva … leginkább attól, amit mások gondolnak majd rólunk, ha fel merünk lépni valami ellen amivel nem értünk egyet… mert az úgy nem néz ki valami szépen!

Mindenközben a többség csak jajong, sipákol és vár – vagy épp csak elfordul, hogy ne lássa – várja a messiást, aki majd elűzi a rossz fiúkat a térről, hogy ismét lehessen felhőtlen játszani … hogy soha, de soha ne kellejen kiállni a jogainkért vagy épp önmagunkért, és, hogy soha ne kellejen felelősséget vállalni a saját boldogságunkért … soha … de soha …

 

monkey-around

Cameron Russell: A kinézet nem minden. Higgy nekem. Modell vagyok.

” …ugyanis sosem mondjuk a kamerák előtt, én sosem mondtam még a kamerák előtt, hogy “Nincs önbizalmam.” Nincs önbizalmam, mert a nap minden percében azon jár az agyam, hogy hogyan nézek ki. És ha arra kíváncsiak, hogy “Ha vékonyabb combom és fényesebb hajam lenne, boldogabb lennék-e?” csak rá kell nézni egy csapat modellre, mert nekik van a legvékonyabb combjuk, a legfényesebb hajuk és a legmenőbb ruháik és valószínűleg ők a földgolyó legbizonytalanabb női a testüket illetően. … ”

(magyar felirattal is!)

Kapzsiság!

Forrás

 

A tanító nép (?)

A minap jött egy mail valami ezó-bizó hölgytől. Az alábbi állt benne …  Vétkes vagyok abban, hogy kiragadtam egy részletet az írásból és így nem látható az egész kép … ami, egy marketing levél, amelyben a ‘Tanulj, hogy taníthass!’ oktatási programot propagálja a szerző.

„Sokszor emlegetik ezoterikus szakemberek, hogy a magyarok kiválasztott helyzetben vannak. Ez nem feltétlenül igaz. Én inkább úgy mondanám, hogy speciális feladatunk van a világban, amihez hihetetlenül nagy ajándékot kaptunk Istentől. Tanítói nemzet vagyunk, a Föld gyógyítása, az emberiség ébresztése a feladatunk, és ehhez utunk a Tanítás!”

Na, azért erre kíváncsi lennék! Mármint, hogy mit is tanítunk mi az emberiségnek? Égnek áll a hajam ettől a magyarosodó maszlagtól és a felsőbbrendűség érzésétől csöpögő önámítástól.

Aláírom, hogy az európai átlagnál jobb a logikai érzékünk (többségünknek), meg valahogy van affinitásunk a tudományokhoz és ezt kombinálni tudjuk a kreativitás egy olyan szegmensével, amelyen keresztül valami újat tudunk felmutatni ezen a területen, ráadásul olyan formában, hogy az másoknak számára is gyakran hasznos. Az igen, olyannal meg vagyunk áldva. Halleluja!

De még csak véletlenül sem vagyunk megáldva Istennel! Azért könyörgünk minden ünnepen, hogy végre már legyünk megáldva, mert oly áldatlanoknak érezzük magunkat! Azt lehet, hogy azt gondoljuk, hogy Istenes nép vagyunk. Gondolkodni azt tudunk. Gondolkodunk Istenről, meg szólamokat hallgatunk az ő szépségéről, jóságáról, sőt még imádkozunk is hozzá, vagy meditáción keresztül igyekszünk megtalálni és felvenni a  régen elveszített kapcsolatunkat Istennel. De olyanok, akikben tudatosan ott él Isten, akinek minden porcikájában ott lüktet Isten végtelen szeretete és nagysága, nagyon kevés van … ha van olyan egyáltalán.

Ha lennének ilyenek és sokan, olyan sokan, hogy ez a nép akár mások tanítójává válhatna, akkor itt nem lenne ilyen kényelmetlen élni. Akkor jobban oda figyelnénk egymásra; akkor sokkal kedvesebbek lennénk egymáshoz; akkor nem panaszkodnánk folyton, akkor látnánk a szépet és a jót az életünkben és hálásak lennénk az élet minden pillanatáért. Nem jellemző, ugye?

’Isten’ a tetteinkben lakozik, nem a gondolatinkban. Lehet szépeket gondolni, Istenesen, Bibliásan, Torásan, Budhásan (stb) gondolkodni, de amikor helyzet van, reagálni kell, tenni kell, zsigerből, akkor Isten vagy az ’istentelenség’ (szeretet vagy félelem) szólal meg belőled?

Miközben, lehet, Istennek/Jézusnak/Buddhának (stb) vélt szép szavakat mormoljuk, lelökjük a másik embert a buszról, mert magunknak kell a hely. Nem tudom biztosan, de azt gondolom, talán ezt nem kéne másoknak tanítanunk. Van ebből már elég a világban, sőt, van olyan hely, ahol már sikerült az emberek egy-egy részének túllépni a sötét középkor áhítatosságán és megtestesíteni a tanításokat szeretetben, békességben és gondoskodásban. Mindabban, amit nekünk még nagyon tanulnunk kell, ahhoz, hogy valaha tanítani tudjuk majd, ha lesz még addigra kinek …

GOD

A HÁDA járat

Beugrottam egyik szombat reggel a HÁDA egyik üzletébe (Csepel), hogy vegyek munkába egy inget, amire nem voltam hajlandó több ezret költeni praktikus okokból. Jelzem kedvelem a Second-Hand-eket, mert gyakran találok egyedi dolgokat, elérhető áron és még az is előfordul, hogy új a darab.

Ebben ez esetben azonban, még csak a közelébe sem kerülhettem egyetlen darab árucikknek sem a boltban, mert alig tudtam bemenni. Először lesokkolt a tömeg, de azt gondoltam, nem hagyom magam, egy inget csak tudok magamnak szerezni!

Mielőtt bele vetettem volna magam a sűrűbe, megkérdeztem az egyik eladót, ’mitől a nagy lelkesedés’, mire ő azt válaszolta – felhúzott szemöldökkel, amiből arra következtettem, hogy tudnom kéne a látványból – ’hogy teljes árukészlet csere volt’. ’Aha’, mondtam, és még mindig nem értettem, hogy mitől őrjöng a tömeg.

Nem tudtam átvágni az emberáradaton, hogy akár egy ing közelébe is kerülhessek. Annyi ideig maradtam csak, ameddig egy pár fotót készítettem és közben azon méláztam, hogy mi az, ami történik.

Nők tömegei átlátszó zsákokat huzigáltak maguk után, mint valami utánfutót, amelyekbe szinte válogatás nélkül tömködték bele a különféleviselni valót. Arrébb, morcos férfiak őrizték a már megszerzett ruhadarabokat. Voltak olyanok, akik a földön ültek és ott szelektálták le a megkaparintott darabokat.

Vajon miért próbálják az emberek megölni egymást egy pár elhasznált cipőért?

Hirtelen az ötven-hatvanas évek közép-kelet Európájában éreztem magam, amit ugyan nem éltem meg, de sokat hallottam róla. Azt érzékeltem, mintha az emberek léte függött volna attól, hogy meg tudják-e szerezni maguknak azokat a ruha és cipő darabokat, amelyek igazán értékesek az új kínálatban. Mert ha nem, akkor itt a vég.

Ha nem a kétezer tízes évek Magyarországáról lenne szó, nem is lepődnék meg, mert a szegénység nagyúr, könnyen állatot csinál az emberből. De vajon, ezek az emberek tényleg olyan szegények, mint amilyennek ez a helyzet mutatja őket, vagy ’csak’ annak képzelik magukat és valójában csak kapzsik? Persze, nem tudom megválaszolni a kérdést, mert nem látok a fejükbe, de azt látom, – mint közös lét problémát –  hogy nem látjuk azt, amink már van, és csak arra koncentrálunk, amink még nincsen. És ez az életünk minden szegmensére igaz, nem csupán az anyagi helyzetünkre.

A földön ülő és másokról levett ruhákat szelektáló asszonyok, azt az érzetet keltették bennem, hogy ha most itt és most nem tudom a másik elől minél gyorsabban elvenni azt, ami eladhatónak tűnik – mert hogy itt senki sem magának turkált már, hanem tovább ’eladásra’ vitte az árut – akkor éhen halunk, akkor a lét nem viselhető el tovább… Az auswitzi gázkamrák köröm nyomatokkal tele vésett falainak fényképét idézte fel bennem a helyzet.

nails

De tényleg?

Tényleg ekkora nyomor van Magyarországon, vagy csak úgy csinálunk, mintha nyomorognánk a bőségtől duzzadó szépséges Dunánk partjain? Vagy csak egyszerűen nem látjuk mindazt, amink már van, amit élvezhetnénk is akár, ahelyett, hogy a szombat reggelünket egy levegő nélküli, neon világította helységben töltjük, koszos ruhákat válogatva, miközben úy csinálunk mintha egy auswitzi lágerből ez lenne az egyetlen menekülési útvonal …

05072014099 05072014100 05072014101 05072014102 05072014103 05072014104 05072014105 05072014106 05072014107

My sad Internations Experience

I was so excited to learn that there were Internations’ events organized in Budapest. I had heard quite nice things about their events before and so I was excited to participate in one of them.  I told some of my foreign friends about it and we decided to visit one of the events organized at Hilton (West End). Since the weather forecast predicted rain, the event got rescheduled form the Roof terrace to the lobby level Zita Cafe with a tiny terrace area.

As newcomers, I must say, I expected some welcome, some people coming up to us saying hi, telling us about Internations, some kind of ‘leading’ into the whole Internations experience. Sadly, there was none of that. What we got instead was a glass of drink – beer, wine, soft drinks – for our 2500 HUF entrance fee that did not include a white wine spritzer, however, so if I wanted to have one I needed to make it for myself by paying and extra 750 HUF for a bottle of 0.3L spring water and mix it up. From here on, it was all downhill including service that was the worst. The tiny terrace that tried to accommodate over a hundred people was packed with smokers, therefore, eventually one could not breathe properly. Since it was a warm summer night without a drop of rain it would have been nice to stay outside.

Well, we spent our short visit to Internations summer above the city event talking to one another since we did not know anybody else. None of us is a major networker so we did not go up to people introducing ourselves inquiring their thoughts on the weather.

Finally, we decided to leave – within an hour of our arrival – not considering ever to return to any events organized by Inernations Budapest.

Sad.

eab0a46c7fe3f2760ebfe481cfda4779d192a700

 

Egy régi, régi lencse …

Ismerősök a Zambik földjén

Nyolc év, gondoltam, nagy idő, távol a hazámtól. Még azt is mondta valaki, hogy el-angol-szászosodtam.

Lehet.

És mégis úgy érzem, mintha lelkem egy része soha sem hagyta volna el ’a hazát’.

A külföldön töltött évek alatt sokat változott jellemem, gondolkodásmódom formálódott. De lényem azon része, mely itt volt gyerek és fiatalember semmit sem változott. Zsigerből reagálok én is – és ahogy Radnóti mondta – „tudom, hogy kik, s merre mennek az úton.”

Érdekes skrizofrénia állapota ez, melyben egyszerre vagyok részese és kívül álló megfigyelője a ’nagy Magyar valóság’-nak. Dühít is, de értem is, ami történik, ami van, nem kell keresnem a miérteket. Amit látok és tapasztalok, elszomorít és meg is nyugtat, – mert ismerős.

Ismerősek a lehajtott fejű, újságjaik mögé bújó emberek.

Ismerősek az áttetsző, semmibe meredő tekintetek.

Ismerősek a mosolytalan arcok, leszegett és félálomba bukó fejek egy borús hétköznap délután a héven. – Tudom, – a dolgozó nép hazafelé tart.

Ismerős a viták, és veszekedések színes ricsaja és az állandó kritikák sziporkázó zápora.

Ismerős a jellegzetesen magyar paranoia – a kisebbségi komplexus – minden szimptómája és az ezzel együtt járó intellektuális sznobizmus is.

Ismerős a mélyen gyökeredző, félelmekből fakadó, vérre menő hatalmi harc – az erőviszonyok állandó egymásnak feszülése -, melybe már mindenki belefáradt és elfásult.

És persze senki sem nyert.

Ismerős a végtelenül önös érdekek által vezérelt kishitű mentalitás, melyben a boldogság – ez a hőn áhított legfelsőbb érték – elveszett kielégítetlenül egy új autó vagy egy kellemes sítúra megvásárlásában.

Ismerős a sznobizmus, melyben már régen elveszett az egyediségnek a leghalványabb szikrája is.

Ismerősnek hangzik minden lekicsinylő, pocskondiázó szó, hisz kimondója önmagáról sem gondol többet.

Ismerős, az összes kimondott ’igen – nem probléma’, melyek tartalmatlanul és semmitmondóan vesznek el a megszegett ígéretek tengerében.

Ismerős a nők szúrós, önsajnálatban úszó tekintete, amely azt mondja ’Kemény a sorsom, de én vagyok az úr a házban!’

Ismerős a tömött buszok illúziókat romboló emberszaga, és az ajtóban tömörült állandóan leszállásra kész emberek hada, mely azt mondja – „Betömünk minden lyukat!”

Ismerős a tél lucskossága és az ezzel járó autóktól felcsapódott, sártól pöttyös kabátok egyenruha jellege.

Ismerős a mindent átható közöny, az érdektelenség és az agresszióba fulladó alakító-szellem lelkesedése.

Ismerős a lélek halála , amely kiül az emberek szenvtelen arcára és közönyös tekintetére, élő halott jelleget kölcsönözve nekik.

Ismerős a bürokrácia átláthatatlan szövevénye, melybe belefárad minden jó szándék és igyekezet, és fejvesztve menekül innen minden – csak el innen!

Ismerős a tétova mosoly egy kedves szót hallván ki a néma lehajtott fejű tömegből – furcsa és ismeretlen – lehet csak elhallás volt.

Ismerős a szürke épületek és a mégszürkébb hétköznapok egyhangúsága és szomorúan zötykölődő vonatkerekek monotonitása.

Ismerős az önmaga megsemmisítésén fáradozó rendszer –a sértett egók harca -, melyből mára már eltűnt a cél és „Arany embere”.

Ismerős az alárendeltség végtelen rendszere, melyben nincs egy perc nyugalom sem, csak kötelesség és parancsteljesítés.

Ismerős az önmagát bármi áron eladni vágyó esztelenség.

Ismerős az önismeret teljes hiánya, melyet a hiúság és arrogancia próbál elfedni több- kevesebb sikerrel.

Ismerős a magányosság félelme, mely harcba lendíti még a legjámborabbat is azért, nehogy lemaradjon egy nem-étező szekérről – bármi áron! Ha pedig a szekér már elfutott a szomorúság mérge lép a harci kedv helyébe pusztítva mindent, ami szép.

Ismerős a mindent átható és elválasztó kosz és szemét – a senki tulajdona – mintha nem is mi csináltuk volna.

És ismerősen cseng a ’nem az én felelősségem’, a ’nem lehet’ és a ’nem tehetek róla’  kezdetű mondatok, melyek a legapróbb felelősséget is elhárítva sűlyednek bele ebbe a végeláthatatlan koszba.

De  ismerős az öregemberek szelíd, vénséges mosolya és a tekintetükből sugárzó bölcsesség, mely mély ráncokat vont szemük köré. Ők már megértették és elengedték a múltat.

 

“Itthon vagyok,

…S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy

bokor nevét is, virágát is tudom

S tudom, hogy kik s merre mennek az úton…”

2005

Az apró kedvességek csodája

El vagyok képedve! Még mindig meglep, hogy egy-egy apró kedvesség mekkora hatással van rám.

Napok, hetek, hónapok, évek telnek el úgy, hogy semmi más nem látszik történni, mint kellemetlenség kellemetlenség hátán, amelyekkel nem tudok más kezdeni, mint elfogadni és nem bele ásni magam a miértek tömkelegébe. Fennakadok, próbálom a helyére tenni a dühöt és a fájdalmat, majd rájövök, hogy lehetetlen, mély levegőt veszek és lépek tovább.

És akkor … hirtelen … történik valami, észbontó! Megtörténik a csoda, minden előzetes bejelentés nélkül valaki tesz egy végtelenül önzetlen figyelmességet vagy kedvességet. Megjelenik az, az egy száll legény a vidéken, aki elejt egy olyat, amitől tátva marad a szám a meglepetéstől. Szóhoz se jutok. „De tényleg, te, ezt, nekem???” És én elolvadok. Abban a pillanatban kisüt a nap. Eltűnik az eddigi napok, hetek, hónapok vagy évek szomorúsága, mintha, mindaz, ami eddig történt meg sem történt volna, mintha mindez csak egy nagy félreértés eredménye lenne. Visszatér a hitem az emberiségbe, úgy mintha el sem veszett volna.

Csak ennyi kell, egy jó szó, egy kedves tekintet, egy mosoly …. egy kis odafigyelés, egy csöpp kedvességgel fűszerezve és máris jobb az élet íze.

Szeress …

„Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem meg. Mert akkor van rá igazán szükségem.” IK

Szívvel lélekkel

Álmomban kergetőzünk. Előled szaladok el, hogy azután közelebb érezhessem magam hozzád. Morcos képet vágsz, látszólag dühös vagy rám, amiért elszaladok és kergetned kell engem. Én ijedten szaladok tovább, gyorsabban, de te csak futsz utánam hajthatatlan… de már nevetsz és én is nevetek már.

Játszunk a fellegekben. Apró üveggolyókkal szórjuk tele az eget, amelyekből csillagok lesznek egy nap. Emlékeztetők, arra, hogy valaha mi ketten jártunk arra, egyszer. Te akkor még szerettél engem, megmosolyogtattál. És akkor még én is hagytam, hogy szerethess.

Valamikor nagyon régen, amikor még magunk is apró csillagocskák voltunk az égen. Úgy szerettünk, mint az angyalok, szívvel lélekkel …

uveggolyok

Had magyarázzam meg a megmagyarázhatatlant…

Úgy tűnik, ma már, a legbukóbb viselkedés is megmagyarázható és elfogadható, ha alá tudod támasztani némi pszichológiai maszlaggal… de ne szaladjuk úgy előre …

A lehetőség, hogy különféle múzeumokat lehet relatíve olcsón megnézni, szuper. Minden hálám azé az agyé/agyaké, akik ezt kitalálták és lehetővé teszik. Tudom, ajándék lónak, ne nézd a fogát, de azért, mégiscsak érdemes ránézni valamire, ami többszörös negatív előjellel zárult.

Az az én bajom, hogy nem tudok olvasni, és, hogy nem számítok arra, hogy attól, mert valami eddig jól működni látszott, azt nem változtatjuk meg feleslegesen. Az első negatív előjel abból adódott, hogy úgy véltem, a közlekedés, mint eddig volt, most is ingyenes lesz. De nem volt az, ill. volt ingyenes szállító eszköz, a busz, amelyek nagyjából olyan tömöttek voltak, mintha legalábbis menekülteket szállítottak volna Indiából. Számomra megmagyarázhatatlan az oka, de gondolom, aki kitalálta jó okkal találta ki, vagy kitaláltatták vele olyanok, akik soha nem utaznak buszon.

A második negatív előjel abból adódott, hogy ’csak’ kiemelt BKV árusító helyeken lehetett karszalagot venni az eseményre. Ezekből nem volt túl sok, így egy-egy helyen fél órákat kellett sorban állni. Ami egyébként nem lenne gond, ha ezek az árusító helyek nem ugyan azok a helyek lettek volna, ahol mások csupán egy vonaljegyet szerettek volna venni. Nem ecsetelem, hogy azok, akik csak egy darab jegyért álltak sorba fél órát, hogy nézegettek azokra, akik karszalagért álltak sorba. Ezt azzal tetézte a BKV, aki gondolom ezen a napon próbálta behozni egész éves hiányát, hogy ha egy kiemelt elárusító helyre utaztál metróval és felmentél belépőt venni, már ugyan azzal a jeggyel nem mehettél tovább, új jegyet kellett érvényesíteni a tovább utazáshoz.

A múzeumok látogatása fantasztikus élmény volt. A szervezés helyenként nagyon rossz volt, de a kiállítások minősége mindenért kárpótolt.

Végül az utolsó negatív előjel akkor került, az egyébként élvezetesnek indult program elé (mögé), amikor magam is kipróbáltam az egyik ’ingyenes’ buszt. Addig ugyanis sétáltunk.  Az csak egy aprócska probléma volt, hogy a karszalagosoknak kijelölt ingyenes buszokra felszállók karszalagjait senki sem ellenőrizte, így végül is ezek a járatok ingyenes utazási lehetősséggé váltak mindenki számára, ami igen lecsökkentette a feszállási esélyeket. A buszok kb. 10 percenkként jártak, ami szinte lehetetlenné tette a felférést. Ha mégis sikerült, abban sem volt igazán köszönet, alig vártam, hogy leszálljak.

Eddig tartott a bevezető. Az itt-ott megélt kellemetlenségek engem is rendesen felspannoltak és elvették a múzeumok éjszakájától a kedvem, de attól ez még egy kiheverhető élmény marad…. volna.

A pontot az í-re egy pszichológus hallgató lány tette fel, aki a feszállása után – levegőt is alig lehetett venni nem, hogy mozogni – ’kedvesen’ bejelentette a mögötte felszállónak, hogy ha még egyszer hozzáér letöri a kezét. A hölgy ezen felháborodott és valamit motyogni kezdett a vele együtt felszállónak, amin a lelkes egyetemista lány felbuzdult és olyan ’k-va anyázásba’ kezdett, hogy öröm volt hallgatni. Mivel nem lehetett nem hallgatni. A következő megállóban a hölgy, akinek szinte már lógott az oldalából a konyhakés leszállt, mire a pszichológus lány oda lépett az eddig nagyon kussoló pasijához és elkezdte neki elmagyarázni, hogy ő tanulta tömegpszichológiából, hogy az emberekből az ilyen ’kényelmetlen’ helyzetek hogyan és miért hozzák ki az állatot és ilyenkor, mert az ösztönei uralják és nem az értelme (van neki olyan is???) kikel magából … és, hát, milyen tehetetlen az is ’ember’ ilyenkor. A pasija meg lelkesen bólogatót és néha megpuszilgatta a lánynak azt az okos kis buksiját …

Én meg azon morfondíroztam mindeközben, hogy vajon Kolbász-Géza kutyus, aki ugye ösztön állat, mert hogy egy kutya, vajon ezzel a lánnyal egy szinten tengeti-e egyszerű életét, és úgy döntöttem Géza mindenképpen emberibb …

packed bus

Egy kis érdekesség

A magyarok 80 százaléka nem kötődik civil szervezethez, majdnem felük érzi úgy, hogy nem tudja befolyásolni napi dolgait, 84 százalékunk szerint senki sem törődik a másik emberrel.

Forrás

Ezek szerint töretlenül optimista, hogy a cél elérhető?

Én amerikai vagyok, és bár számtalanszor elleneztem például az amerikai külpolitikát, a koreai, vietnami vagy éppen az iraki háborút, Amerikának igenis van jó oldala: a csapatmunka, az optimista, jövőre koncentráló „meg tudjuk csinálni” hozzáállás. Merünk újítani, kreatívnak lenni, nagyot álmodni, ezért is neveztem el a programot angolul Hősies Képzelet Programnak (Heroic Imagination Project): minden az elmében kezdődik, el kell tudni képzelni a változást, és azt is, hogy hogy érhetjük el.

A kulcs a csapatmunka, együtt elképzeltük, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, és az eddigi programok csak a forradalom kezdetét jelentik. Ez egy olyan társadalmi és kulturális kísérlet, amit még soha senki nem próbált ki ezelőtt, ezért alig várom a jövő hetet, a jövő hónapot, a jövő évet.

Szín és fény

Tudom, tudom, hogy aki soha nem lépett ki a fényre, nem tudja, hogy sötétségben áll; aki soha nem látta még a  kasmír kék színt, nem tudja milyen az és megmagyarázni sem lehet neki, mert mind a fényt, mind a kasmír kék színt csak megélni lehet.

És mégis próbálkozom. Magyarázom lelkesen, mutogatom, de csak bamba ábrázatok a felelet minden ujjongásomra.

Majd rájöttem, addig, míg az ember maga nem kezdi el keresni a színek szélesebb skáláját, ameddig nem érik meg benne a vágy, a tudatlan tudat, hogy van valami több, és bár nem tudja pontosan, hogy mi az a több, vagy, hogy hol keresse, mégis útnak indul a jó szerencse reményében. És rá is talál arra, amit keres, még akkor is, ha nem is tudta, addig míg meg nem találta, hogy mit keresett.

Én hiába is magyaráznám.

Úton vagyunk mi mind, bár nem ismert a cél, attól még haladunk felé.

kasmir

A cserbenhagyás művészete

Az elmúlt két napban nagyon kijárt nekem cserbenhagyásból, bár az előszelek már hónap óta érezhetőek voltak, csak a záró akkordok időzítése esett kb. egy napra.

Cartoon Angry old woman with a wooden spoon

Persze, persze, cserbenhagyni valakit csak akkor lehet, ha annak a valakinek, ebben az esetben nekem, elvárásai vannak a másik felé. Ami pedig rossz dolog, mert a jó emberek elvárások nélkül élnek.

Well, akkor rossz vagyok! Mert elvárásból Dunát lehet nálam rekeszteni. És minden pofára esésem ellenére sem vagyok hajlandó leOKézni helyből a parasztságot. Természetesen, azt nem várhatom el, hogy valaki úgy viselkedjen ahogy én szeretném, azt viszont igen, hogy, amit megígért, amire a szavát adta azt tartsa meg, vagy legalább jelezze, hogy nem fogja, ja és a legvégén, ha az előző kettő valami megfoghatatlan oknál fogva mégsem sikerülni, dobjon oda egy bocs b’meg!-et.

Ez az esetek többsége. Ennek van egy finomított változata, amikor a delikvens úgy tesz mintha, oszt amikor, the shit hits the fan, úgy dönt, hogy akkor ő talán most azt mégsem. Addig, amíg minden csak kacaj és duma-duma, meg sörözés, mind együtt vagyunk egy csapatocska lányocska, akik szeretnek együtt lenni. Még az is belefér, hogy nagyon nem akaródzik hozzá tenni a közöshöz, mert azt minek. De, amikor végül is összetesszük, amint van, kanyarítunk valami maradandót, és jön az első nem tetsző tekintek, akkor tán az ’én ott sem voltam’ és ’ezt nem én hoztam tető alá, hanem ŐK ott valahol a távolban’ hozzáállás kicsit savanyú, sőt k’va gáz!

A harmadik fajta az, aki fogja magát és eltűnik, se szó, se beszéd. Talán ez a leg-szarabb-alak kategória. De mivel egyik sem felemelőbb a másiknál, lehet nem kéne osztályozni őket. Szimplán ’szar-alak’ a helyes jelző. Ebből a fajtából régebbről több is van, mostanság csak egy-egy, itt-ott. A szóban forgó darab ráadásul az érdekesebbek közé tartozik, mert, hogy ő csak időlegesen tűnt el, mondván, most nem ér rá. Az, hogy közben folyik az élet, döntéseket kell hozni közös ügyeink során, az úgy nem igazán érdekelte. Oszt, amikor úgy döntött most már jó neki, írt egy szép hosszút, és innentől részéről a dolog le is van zárva. Részemről is!

És végül van a másodlagosan szar-alak ember, aki arról ismerszik meg, hogy képtelen egyenes gerinccel állni és maga rálátást nyerni helyzetekre, így hagyja, hogy zsinóron rángassák. Aminek eredményeként simán szarban hagy másokat, sorozatosan, mert mindig arra fordul, ahonnan jobban fúj a szél, oszt azt előre nem minding lehet tudni, hogy az honnan jön majd.

stock-vector-angry-cartoon-lady-holding-a-broom-while-running-and-shouting-72675268

Nos, kedves szar-alak kategóriába tartozó ismerőseim (bárhol is legyetek a világban)! Könnyes búcsúval eresztelek benneteket utatokra. Isten legyen veletek, és mindazok, akik jól viselik a szar-alakok társaságát. Nekem ennyi pont elég volt belőletek. Bizonyosan jó emberek vagytok, hisz még éltek, senki sem jutott el oda, veletek kapcsolatban, hogy oda menjen hozzátok és egy hatalmas maflást b’szon le nektek, pedig, sejthetitek, megérdemelnétek. Tudom, mindenkinek meg van a jó indoka arra, hogy szar-alak legyen, de a kifogásokkal nálam tele van a padlás. Legyen most már mindez más gondja.

Csak még egy apróság.

Kívánom, hogy mindig csak a saját fajtátokkal legyetek körülvéve, hogy napról napra megtapasztalhassátok, milyen érzés az, amikor egy szar-alak szarban hagy, és ez lehetőleg mindig olyankor legyen, mikor igazán nagy szükségetek lenne annak az embernek a támogatására, aki egy nap mélyen a szemetekbe nézett és azt mondta, „ott leszek, amikor szükséged lesz rám … kiállok melletted … „

További jó szar-alakoskodást!

u.i.: minden hála és köszönet, azoknak, akik megtudják és megakarják tartani az ígéreteiket és/vagy képesek arra, hogy egyezkedjenek, ha még is úgy alakul, hogy nem tudják megtartani azokat.

toonvectors-19040-940

 

És megint egy HOOOOSSSSZZZZÚÚÚÚÚ busz út, avagy az élet máshol van

Teljesen abszurd. Azon tűnődöm, hogy vajon hogyan vagyok képes ezeket az élményeket összeszedni magamnak? Állunk a bolgár szerb határon már több mint egy órája. Azért állunk itt, mert nem működik a határőrség komputer rendszere és a buszon velünk utazók között van két nem EU állampolgár, akiket nem tudnak addíg tovább engedni, ameddíg a rendszer helyre nem áll és me gnem tudják állapítani, hogy vajon ez a két utas nem terrorista-e.

Állunk és várunk a senki földjén. 10 fok is alig van kint de a busz mindkét ajtaja nyitva van, hogy az utasok fel és le tudjanak szállni, miközben azok, akik bent vannak majd meg fagynak. És senki sem szól egy szót sem. Jelzem, nem tuodm, hogy mit lehetne szólni azon kívül, hogy „csukd má’ be azt a qva ajtót!” Várunk.

A többség dohányzással tölti ki a fölös időt. Nem a buszban dohányoznak, de ott párologtatnak. Most már örülök annak, hogy mindkét ajtó nyitva van. Minden relatív!

Harmadik órája állunk a határon, anélkül, hogy pontosan tudnám, hogy miért is állunk még mindig itt!!!

Míg megjártam a pottyantóst azon tűnődtem, hogy vajon ebben a helyzetben mit a legbölcsebb tenni, vagy gondolni mert mozogni nagyon nem lehet. Jelem a buszban űlő többség valami ordító vietnami veteránról szóló filmet bámult, így feltételezem nem igen tudott sokat a kialakult helyzetről. Én meg azon filóztam, hogy vajon kábé hányra fogunk Pestre érni és hogy vajon mi lehet a legjobb, amit egy ilyen helyzetből ki lehet hozni. Tehát megjártam a pottyantóst, szundítottam egyet, olvastam egy darabot, majd észre vettem, hogy van internetet, kapcoslódtam és Fb-ztem kicsit. De jól esett! Majd sétáltam egy kört, mert már annyira elgémberedtek a lábaim az űléstől, hogy felállni is alig tudtam. De a is lehet, hogy csak megfagytak!

Megjött a sofőr, nyekeg valamit bolgárul majd beindítja a busz motorját. „Hurrá! Lehet indulunk tovább?”

És igen, haladunk tovább! Allelujah bébi!

Na nem viharos sebességgel! Miközben kúszunk a Szerb határ felé, még mindig aggódom azon, hogy hányra fogunk Pestre érni, de majd az is kilalakul valahogy, max. ha nem találok járművet, ami haza visz, sétálok egy nagyot, olyan 25 kilométernyit ….

És most a szerb, beengedő, határon ácsingózunk a változatosság kedvéért, csak azért, hogy mindenki úgy érezhesse elvégezte napi munkáját, amiért a fizetését kapja, ugye!

És ismét úton. Csoda számba megy, hogy gurulunk és nem állunk! Az elmúlt 4 órában 100 kilométert tettünk meg, csodával határos módon.

De nem sokáig! NEM HISZEM EL! Ismét ’pucsivka’, mert a sofőrök még nem ebédeltek! Jesszus az égben, mégis hányra érünk Pestre? Hoznom kellett volna hálózsákot, de ki tudta, hogy egy 12 órás busz út a végén 24 órássá kerekedik!

Hál’Istennek csak a sofőrök már előre meggyártott kajáiért ugrottunk be … és ismét úton. Az esős egysávos szerb ’autopályán’ tekerkünk a helyek között. Már nem dühöngök, tök felesleges, már röhögök!

És ismét állunk. Az elmúlt hat órában potom 150 kilométert tettünk meg. Valami gáz van az úton, valószínűleg baleset és mivel egy sávos utakon tekergünk a hegyek között meg kell várni míg rendeződik a dolog, mármint ha persze egyáltalán balesetről van szó. A sofőrök csöppet sem idegesek, ujságot olvasnak és kajálnak. Mi meg csak állunk.

Nem derült ki pontosan, hogy mi volt a gond. Talán az útépítés volt az oka. Jelzem, nagyon itt az ideje, mert errefelé életveszélyesek az utak.

450px-Serbia_Regions_map

Most a másik véglet. Nem álltunk meg az elmúlt három órában, az még csak hagyján, hogy erősen pisilnem kell, de már a lábamat is kinyújtanám, mert már alig érzem őket és a derekam le van fagyva a legkonditól. Más bajom nincs is!

De csak haladunk, hajthatatlan!

083

Na és még le is csesztek! Meg lehetek átkozva, vagy mi ezekkel a busz utakkal, vagy mi. A két sofőr csak bolgárul beszél és bár tudják, hogy én nem beszélem a nyelvet még véletlenül sem tesznek semmilyen erőfeszítést arra, hogy tudassák velem, hogy mi történik. Jelzem többségében értem, hogy mi a dörgés, még ha nem is értem a szavakat pontossan. Megálltunk (hajrá!, én meg elmentem vizet vizet szerezni a filteresembe, de sorbna kellett állnom, mert csak ott adtak vizet ahol ételt is osztottak, így erősen várni kellett a soromra. Valamit a WC sor sem kedvezett igazán ma nekem. Így akár hogyan is probáltam csapkodni a cupákjaimat nem sikerült tartanom a 10 perces pucsivkát. Utolsóként kullogtam fel a buszra, ami már csak rám vár. Amit kaptam nem tettem a kirakadba és még csak válaszolni vagy magyarázkodni sem tudtam, mert úgy sem értették volna. Úgyhogy behúztam fülem farkam és leültem egy kicsit zavart mosollyal az arcomon, miközben a sofőr csak lelkesen mondta a mondókáját kicsit olyatén formán, mintha a seggéből rántott volna ki. Jelzem már máskor is észrevettem, hogy a sofőröket valami különleges aurával látják el az utasok. Mindeki úgy beszél velük mintha élet és halál urai lennének, mintha tőlük függne, hogy utazunk-e vagy sem. bár van benne valami igazság, attól még nem beszélhetnének úgy az utasokkal mint a kiskirályok. Még véletlenül sem hagyja el semmi kedvesség a szájukat. Gondolom, nincs benne a munkaköri leirásukban.

images

A szag ami a buszban terjeng úgy este 11 felé, leírhatatlan. Talán a rohadó kolbász és erősenáporodott lábszag keverékéhez tudnám hasonlítani. A bolgárok nagy szerencséje, hogy alapjában véve erősebb teszt szaggal bírnak az átlagos európainál így szerintem ez a gyomorforgató szag meg sem kottyan nekik. Abba bele sem merek gondolni, hogy ez a szag, hogy fog kinézni mire Prágába érnek, ami még legalább 12 órányi zaftosodást jelent.

És persze késünk. Erősen. Amiben az a legkellemetlenebb, hogy ha tömegközlekedve kéne haza mennem, nem tudnám megtenni. vagy taxiznom kéne, amit semmi szín alatt nem tennék, mert 30 kilóméterre lakom a buszállomástól, vagy várnom kéne reggel 4-ig, amikor indul az első hév vagy busz, ami elvinne. Nem erősségük a közlekedés összehangolása, úgy látom.

És persze mindez nem fontos. Semmi sem fontos mindabból, amit leírtam, mert ahogy Ottlik írta: ”az élet máshol van” …

Békalány

Azon filózom, hogy vajon miért van az, hogy a béka történet hercegre/pasira van írva. Tudom, tudom, ott a csipke rózsa történet is, de az olyan lányos féle, amolyan’ kába, erőtlen királylány arra vár, hogy valaki életet leheljen beléje’ történet. Miközben a békás story a tehetetlenségről szól számomra, egy olyas fajta várakozásról – hasonlóan a szép és a szörnyeteg történetéhez (jelzem a várakozó fél itt is egy hímnemű) -, amely közben a várakozónak valami fajta metamorfózison kell keresztül mennie, aminek az eredménye csak a történet legvégén válik ‘láthatóvá’. Mindkét történet szerelmetes történet, amelyben a szeretet teszi a változást lehetővé, alapjában véve, mindkét fél számára.

Vajon miért ne várakozhatna hasoló képpen egy nő is? Miért ne lehetne a béka egy elvarázsolt királylány, akit azért varázsolt el a banya (vagy ki), mert sokat rosszalkodott, nem fogadott szót a szüleinek, meg ilyenek … olyan kicsit fiúsra sikeredett lány volt ez a királylány. De attól még lányból volt.

Békába-varázsoltságában a főhősnek egy olyan változási folyamaton kell keresztül mennie, amely során, el tudja fogadni, sőt szeretni tudja magát pont olyan zöldnek és varangyosnak, amilyen. Aminek eredményeként, a békalányra találó fiú – aki első pillantásra azt sem tudta, fiú–e vagy lány az a béka, meglátja benne mindazt a szépséget, amit a külsője kroábban teljesen eltakart. Ez a történet kicsit ’a szépség és a szörnyeteg’ meséjébe torkollott, de a béka mese sem áll messze, szerintem, ettől a végkifejlettől.

Lehet az eredeti mesében a békának nem volt kimondottan dolga, hogy valami fajta változáson menjen keresztül, de szerintem minden képpen valaminek történnie kell ahhoz, hogy valaki rávegye magát arra – legyen az akár fiú, akrá lány -,  hogy egy rusnya békát csókolgasson. Én annak a változás félének mind a két egyedben be kell kövekeznie; mind a békában, mind a párjában.

A keresőnek is el kell oda jutnia, hogy meglátja azt a másikban, amit korábban nem láthatott meg, amiatt a szemellenző miatt, amit addig viselt (bár lehet nem tudta). Ugyanakkor a békává vált egyedben is végbe kell mennie egy alapvető változának, melynek keretében a béka pont olyannak fogadja el és szereti magát amilyen, mert csak az elfogadás által válhat láthatóvá annak, ami: szépségnek.

Oszt az is lehet, hogy teljesen félre értettem a történeteket … megesett már máskor is …

cartoon_frog_flash_drive

 

A busz út

Tudom felesleges dühöngenem, mivel, ami történik, az többségében, azoknak, akik részt vesznek benne teljesen természetes, sőt mindennapos élmény. Legalábbis úgy tűnik, hogy az. Nekem azonban nem.

Újra és újra megdöbbent, az, hogy mennyire más és más tudatossági illetve észlelési szinten élünk, és az is, hogy alapjában véve, észrevételem szerint,  szinte lehetetlen kiemelkedni abból a sémából vagy hit rendszerből, amiben épen hisyünk illetve létezünk. Lehet egyébként nem is fontos kiemelkedni, ugyanakkor bármilyen változás azon múlik, hogy képesek vagyunk-e túl látni mindazon, ami az életünkben nap mind nap történik, képesek vagyunk-e valahogyan észlelni a lét más rétegeit is, mert csak abba tudunk átlépni, ami elkezd megjelnni számunkra. Addig semmilyen változás nem lehetséges, ameddig, el nem kezdjük észlelni magunkat és azokat a sémákat/gondolkodási mintákat, amik szerint élünk. Mindaddig ameddig láthatatlanok vagyunk önmagunk számára addig csak bábok lehetünk egy szindarabban, amivől azt sem tudjuk, hogy mi rendezzük. Valamint azt sem látjhatjuk igy, ami a szinpadon kivül történik… gyakran maga az élet. Azt hiszem azt szoktuk mondani ilyenkor, hogy szűk látokörű az ember.

A valóság, amiben a busz út teljt teljesen szürreális volt számomra, mert már régen nem találkoztam a valóságnak ezekkel a rétegeivel, talán már húszüharminc éve nem. A nyolcvanas években a gondolkodás módunkat a kelet-nyugat ellentéte, a szocialistának és kapitalistának titulált gondolkodási séma vagy hit rendszer határozta meg. Azóta nagyon sok minden megváltozott, de úgy tűnik csak azok számára, akiknek sikerült észre venniük és meglovagolniuk az új szeleket, aminek a segitségével új élményekre tehettek szert, ami azután megváltoztathatta, azt ahogyan gondolkodnak a dolgokról és élményekről .

Az emberek többsége, bár szerintem többségük a nyolcvanas évek környékén vagy végén születhetett, a buszos út során megéllt élményeket teljesen természetesnek tartotta – illetve úgy tűnt számomra, hogy minden gond nélkül azonosodni tudnak velük. Persze az is lehet, hogy csak engem zavar, ha idönként vissza csúszunk a sötét múltba. Előfordulhat, hogy volt közöttük olyan is, aki érzékelte a külömbségeket a különféle létformák között, de nem értelmezte azokat, vagy nem érdekelte az, ami történik. Ezt is megértem, a homokba dugott fejnek is meg vannak az előnyei.

Nos, engem minden képpen elgondolkodtatott az élmény.

Bár relative sokat dühöngtem az általam teljesen idegennek és hülyeségnek tartott eseményeken, ugyanakkor mint megfigyelés kimondottan érdekes volt.

Elindulásunk után kábé 45 perccel megérkezdtünk a Bolgár Szerb határra, ahol a söför megkért bennünket, hogy az összes cumonkkal együtt legyünk kedvesek leszállni a buszról és a barakk valamint a busz között felsorakozni. Végig futott az agyamon, hogy lehet kivégzésre készülődünk. A légkör megfagyott, mindent átjárt a félelem izzadság szaga, szinte néma csendben pakoltunk le, majd álltunk sorba. Egy fegyveres őr összeszedte az utiokmányainkat, majd eltünk. Kábé tiz perc múlva jelent meg megint. Hangosan kurjongatva kiválasztott őt vagy hat utast, mind láthatóan roma számrmazású, majd vissza adta a maradék utipapirt a többieknek.  A busz kilencven százaléka megnyugodva rágyújtott. Nagyokat slukkoltak a cigikből, miközben a kiválasztottak minden csomagját áttúrta három vérmes legény. Amikor velük végeztek, akkor  egy újabb kör következett, amelyben az összes csomagunkkal ugymond gyalog átléptük a határt, a busz pedig üresen követett bennünket. Majd a határ másik oldalán (jelzem pár száz méterről van csak szó), a busz ismét felvett bennünket. Közben ismét mindenkinek átnézték az uti okmányait. Fortyogtam a dühtől, mert 4 csomagom volt és egy éppen kiakadni készülő lumbágom. És ez még csak a bolgár kieengedő osztag volt. Most várt még csak ránk a Szerb beengedő osztag. Hála az égnek, ott egész gyorsan átjutottunk és nem kellett még egyer le és fel cuccolnunk. Valamiért a soförök fél litetes vizes üvegekkel kecsegtették a határőröket. Az okára még mindig nem jöttem rá. Miért pont viz? Lehet nincsen tiszta viz Szerbiában???

Az egész műsort pontosan  olyan forgatókönyv szerint adtuk elő, mint 35 évvel ezelőtt az átlépést az Osztrák Magyar határon. Féltünk, hogy elkapnak és meghúrcolnak valamiért, amit el sem követtünk. Nyilvánvalóan, ezen a határon syinte senkinek nem sikerült ebből az állapotból tovább lépnie, vagy egyszerűen csak emlékeztünk arra, ami akkor történt. A múlt nem múlik el nyomtalanul, max el lehet annak fogadni, ami volt.

Az első pisi megálló a határ utáni első étteremnek nevezett rabló tanyán volt, ahol potom 4o Euro centet kértek egy pisiért egy pontattyós WC-ben, ahol se WC papir, se kéztörlő nem állt rendelkezésünkre ezért az összegért, csak a potty lyuk és némi folyó viz. A kapitalizmusnak sikerült ide is elérnie, csak az úri modorát hagyta el valahol Ausztria magaságában.

Akkor még nem tudtam, hogy van ennél ‘rosszabb’ is, ami három órával késöbb várt ránk. A következő megálló, még Szerbia szépséges fővárosa előtt volt, egy no name töltő állomáson, ahol ismét csak a pisi és étkezési lehetőség kedvért álltunk meg.

Erre a helyre is elérkezett már a kapitalista gondolkodás szele, de azon kivül semmi más. A mostranra a buszban kialakult pácolt emberszagot sikerül megtetézni ezeknek a ‘pucsivká’-knak (pihenő) a lehető legelviselhetetlenebb fajtáival. Itt már 5o Euro centért lehetet csak a WC-t használni, bar itt már angolosabb volt aWC mint a korábbi helyen, azonban itt is kézzel kellett segget törölni majd a gatyámba a kézmosás utáni vizet, mert a száritó sem működött. Mindezt még az is tetézte, hogy a WC-k a dohányzóvá nyilvánitott helyiségből nyiltak. Ez a helyiséget egy ajtó választotta el a nem dohányzó helyiségtől – értékelem az erőfeszitést -, mely ajtót soha nem zártak. Azt nem részletesem, hogy milyen légkör alakult ki pillanatokon belül, amikor a busz teljes felvonulása (engem és egy három gyerekes anyukát kivéve) egyszerre gyújtott rá a dohányzóban, és szivott el egymás után legalább három cigit, mivel a buszban nem engedték a dohányzást … kivéve a soföröknek.

Igy amikor visszaszálltunk a buszba a kellemes áporodott ember szagot a bőrőn keresztül párolgó cigaretta bűze spékelte meg. Én meg öklendeztem.

A napban az egyik legjobb élmény az volt, hogy, ha akartam volna sem tudtam volna, enni mert a kajának már a gondolatára is hányingerem volt. És ez jelzem, jó taktika egy 13 órás buszút során, mert szerintem, egyébkent is lehetetlen emészteni ennyi űlés mellett.

Annak öröme, hogy nem kellett sokáig a füstben sorban állnom a WC-hez, nem tartott sokáig, mert a fiatalabb sofőr, aki fél órát nem bir ki cigizés nélkül, szinte, amint vissza szálltunk a buszba rá is gyújtott és ezt a jó szokását kiszállásomig meg is tartotta.Nem a dohányzó szakasz bűzét szivtam, hanem passziv dohányoztam a soför mögötti ülésen.

A Magyar Szerb határ szinte zökkenő mentesen zajlott. Itt bár még mindig fegyveres őrök felügyelték az átkelést és a sofőrök láthatóan idegesek is voltak emiatt, pedig tuti nem csempésznek semmit, csak mintha a vérükben lenne a határátlépés stressze. Ismét vizes üvegek cseréltek gazdát, teljesen érthetetlenül … hacsak nem pálinka volt az üvegekben!

Az egyetlen mallőr az volt, hogy hosszú perceken keresztül senki sem foglalkozott velünk, vártunk csendesen, hogy hátha valaki megszán bennünket és megnézi, hogy azok vagyunk-e akiknek kiadjuk magunkat, de csak nem jött senki. Mindeközben természetesen a gyerekek kézdték elvesziteni a fonalat. A három kicsi – egy 9, ey 7 és egy 5 éves – szerintem példa értekűen csinálták végig a 13 órás utat, de mostanra már elfáradtak és igaz az is, hogy végülis mindekit zavart a tény, hogy csak ácsingózunk a semmi közepén. Természetesen senki nem mert szólni egy szót sem, mert ki merne beszólni egy fegyvert viselő embernek, ugye, no meg ez a határ, amit szeretnénk még ma átlépni. Mindezeketn túl pedig megszoktuk, hogy kelet-europaiak vagyunk és akár még le is lőhetnek, ha nem úgy haladunk át a határon, ahogy az elvárt! A gyerekeket azonban ez a mentalitás egyáltalán nem érintette és kezdtek egyre hangosabbak lenni. Egyáltalán nem volt zavaró, mert hogy nem volt kit zavarni, a sorőrök a határőröket kergették, aki tudott leszállt dohányozni, a többiek meg bóbiskoltak.

A söförök, akik minden gond nélkül cigiztek a buszon valamint két erősen agressziv és szexualitással teli filmet játszottak le szemrebbenés nélkül, hirtelen megjelentek a buszon és elkeztek embertelen hangon üvölteni a gyerekekkel, hogy azok szó szerint bekussoljanak.

Nekem a bicska nyilt ki-be  a hangsúly hallatán a zsebemben, azonban a gyerekek anyja egy szót sem szólt, hagyta hogy a pasi kiorditsa magát – aki nyilvánvalóan nem a gyerekekre volt dühös, hanem a határ helyzetek miatt volt frusztrált, amit simán a gyerekeken vezetett le – majd oda szólt a gyerekeknek, hogy kicsit csöndesedjenek el, és megnyugtatta őket, hogy hamarosan megérkezünk, majd a kezükbe nyomott valami játékot, ami rögtön el is terelte a figyelmüket. Nagyon ügyesen csinálta, le a kalappal. Én minden erőmmel a gyerekeket védtem volna, de gondolom, az csak olaj lett volna  a tűzre.

Majd végre jött egy szép szál Magyar legény, átsuhant a buszon, mi meg zötyögtünk tovább Budapest felé …

shuttlebus_157_orig

A macska helyzet

Leó napok óta, talán hetek óta, ideje többségét vagy a kertben, vagy a ketrecében tölti … üvöltve, mert hogy macska dementia-ja van, szegénynek. Mint minden normális (?) dementia-snak, neki is rengetek figyelemre és szeretgetésre van szüksége, mert, hogy igen el van veszve. Szegény, csak pörög-pörög, mert egyenesen menni már nem tud, vagy üvölt, mert annyira nem tudja, hogy hol van, vagy, hogy mi van (a vet szerint). Ugyan akkor cicu teljesen funkcionális, mármint minden gond nelkül eszik, alszik és dorombol, valamint szarik, és hugyozik, ahol a dolog épp elkapja. Tehát fizikailag, a mentális leépülésén kivül, semmi baja.

No, de mi ilyenkor a helyzet, mert ezt az állapotot fentartani nem lehet?  Persze be lehetne adni valami otthonba, kellemes summáért, ahol élete végig etetik és el van.

Van-e joga a macska tulajának elaltatni a macskát csak azért, mert az mindent össze hány, szar és hugyoz illetve alternativaként egy ketrecben tartani, ameddig csak él szegény pára.

Azért ez nehéz döntés … akár honnan is nézem.

Azt hisyzm az a gond, hogy nem nyirtam ki cicut egy rossz pillanatomban, mert volt olyan egy pár, mert akkor most nem lenne gond a döntéssel. Mert felmerült erősen a házban a kérdés, hogy mi is legyen a macskával hosszú távon.

És persze cicut is sajnálom valahol, mert mit tehet ő arról, hogy dimentiája van, és teljesen elviselhetetlen ezáltal? És persze túl büdös is ahhoz, hogy ölelgetni és szertgetni lehessen.

Hát, örülök, hogy nem nekem kell erről dönteni.

A sár leves

Nagy lendülettel kavargatja a zöldségeket a lábosban, krumplit, póré hagymát, répát, amit csak talált a frigóban. Majd egyszercsak hatalmasat kiállt: Jesszus, sáros a póré hagyma! És azzal kezdi kihalászgatni a lábasból a sáros darabokat és bedobálni a mosogatóba. Majd hirtelen abba hagyja kérdően rám néz és azt mondja:

Ennyi sár nem árt, ugye?

Nem válaszoltam, mert k…ra nem tudom mennyi sár árt pontosan egy levesben, részemről egy csepp sem elfogadható, de hát nem vagyunk egyformák.

És azzal lelkesen kevergette a levest tovább.

… amit épp most esznek a barátnőjével a konyhában…. gondolom, akkor tényleg nem árt a sár!

mud soup

Elbocsátó szép üzenet

Vajon ezt hogyan fogom megmagyarázni, úgy hogy talán érthető is legyen? ‘’Hogy mondjam el, amit nem lehet, amit nem tudok …’’

Szóval, ennek is vége lett, és nem tudom, hogy miért pontosan. Nem tudom, hogy mi többet tehettem volna azért, hogy ne legyen vége, illetve, azt sem tudom, hogy akartam-e, hogy tovább folytatódjon igy. Azt hiszem, nem akartam.

Mint egy haldokló házasság végén, amikor valakinek ki kell mondania a végszót, valami frappánsat, majd fel kell állni és menni. Nos, én nem tettem mást, mint összecsomagoltam és kiléptem az ajtón. Se szó, se beszéd.

Szeretném tudni megmagyarázni, hogy pontosan miért megyek megint, hogy miért nem próbálok még ebbe az élettelen kapcsolatba további energiákat ölni, de csak annyit tudok mondani, hogy egyszerüen nincsen értelme. Amikor, egyszer valaminek véve van, azt hagyni kell elhalni, hogy új nőhessen a helyén. Én nem hagytam magam, eleninte újra és újra melegitgettem, ezt a nagyon régen kihült kapcsolatot és az érzést is, ami vele járt.

Hagyni kellett volna, lehet, már akkor, a legutóbbi újra kezdéskor, amikor már éreztem, hogy ennek nem sok értelme van, de akkor úgy éreztem ismét, hogy nincsen más vagy inkább nincsen jobb választásom. Hagyni kellett volna elhalni, hagyni kellett volna, hogy egy új érzés, egy új lehetőség nőhessen a helyén. De én türelmetlen voltam, nem tudtam várni, menni akartam, csinálni, nem tétlenkedni, csak végre belevágni.

És most sajnálhatom az elfecsérelt időt. Persze nem elfecsérelt, mert minden tapasztalatnak meg van a maga létjogosultsága. Ebben is voltak szép pillanatok, napfényes, száraz napok, könnyes nevetések, a felszabadultság érzet, ami bár gyorsan elillant, mégis ott volt pillanatokra.

Azt hiszem ez soha nem volt igazán szerelem. Mikor először találkoztunk, azt gondoltam, hogy ritka rusnya, és azt sem tudom, mit keresek itt. De aztán megszoktam, megszoktuk egymást. Magamra talátam benne vagy inkább általa és hálás voltam (vagyok), hogy van (volt). Egyszerüen csak megszoktam olyannak, amilyen. Valójában azonban, soha nem szerettem igazán, és ezt, azt hiszem, soha nem vallottam be sem magamnak, sem másnak. Többségében, azt hiszem, csak elviseltem, mert azt hittem szükségem van rá. Úgy éreztem támogat és biztonságot nyújt nekem, de mára rájöttem, hogy még azt sem. Nem ismer, nem érdeklem, nem látja, hogy ki vagyok és többségében nem is kiváncsi rám. Csupán egy vagyok számára a sok millióból, akikből válogathat.

Még sem panaszkodhatok, mert attól függetlenül, hogy nyilvánvalóan nem illettünk egymáshoz, egész sokáig jól elvoltunk, néha még távkapcsolatban is. Én távolról hiányoltam őt, ő meg nem hiányolt engem, volt neki sok másik helyettem. Hálás vagyok mégis, hogy volt eddig is nekem, hogy támogatott a maga módján, hogy elviselt a rosszabb napjaimon, és hálás vagyok mindenért, amit tőle kaptam, és az nem kevés. Azt hiszem nem lennék ma az az ember, aki vagyok, ha ő nem lett volna.

Köszönöm.

 

Bye, bye …

 

london2

Indul a mandula …

Lelkecském, még pizsamában és köntösben, lelkesen hipózza a padlót, amit nem söpört fel előtte, mert azt minek… a macska koszos edényei már úsznak is a tányérok és poharak között. Beindult a gőzgép.

Karácsony óta nem igen látott takaritást ez a ház. Viszont ha vendég jön nem lehet a mocsokban várni, hát csinálunk egy gyors szutyok tologatást. Egyik sarokból a másikba. És mindezt persze hideg viz és irdatlan mennyiségü hab társaságában, mert attól lesz igazán sikamlós a ház. Mert tiszta bizonyosan nem lesz.

És még csak azt sem értem miért zavar, mert hogy csak engem zavar ez a módi, az nyilván való. És úgy tunic, abból, hogy hónapok óta másról sem irok, mint erről a témáról, hogy nem vagyok képes túl tenni magamat. A macska szőrös cuccai a mikróban – azt sem értem, pontosan, hogy miért kell melegitgetni őket – amit aztán még véletlenül sem törlünk ki, mert szőrősen jó a leves meg a kávé. A hygiéniát már nem is emlitem, mert az teljesen ismeretlen.

Közben a nappali van soron, portörlés. Pontosan ugyan azzal a ronggyal és lével, amivel a padlót mostuk a konyhában, és amivel a macska ketrecét töröltük ki, a macska hugyot. Csak, hogy tutira minden hova elkerüljön a baci.

És az utolsó bögre is bekerült végre a mocskos, hideg mosogató lébe. Hajrá! Hajrá! Itt létem alatt kétszer kaptam valami megfoghatatlan fertőzést. Azon csodálkozom, hogy korházba nem kerültem … mi mindent ki nem bir az ember!

De ma megyek. Nem tudom még hol landolok, de innen el. Mert, hogy mondani mit lehet? Mocskos vagy és végtelenül hygiéniátlan (már, ha van ilyen szó), ba… meg! Nincs jogom hozzá, ráadásul lelkem meg van győződve arról, hogy ő egy tiszta és redszerető nő, és valóban lehet, hogy az is, a saját mércéjéhez mérten. De nem az egyémhez. Nekem a gyomrom forog és forrázom a kanalakat mielőtt használnám őket.

Azon is tünődtem egy darabig, hogy jelzem valahogy, hogy nekem ez igy nem igazán koser. Mivel mondani nem igen tudtam semmi olyat, amivel ne sérteném meg, hát elkezdtem őrületesen takaritani. Ennek az lett az eredeménye, hogy ő kezdett semmit sem csinálni, csak egyre nagyobb koszt és rendetlenséget hagyni maga után. Volt olyan nap, hogy arra értem ‘haza’, hogy nem volt tiszta edény, mert valami befőzés félét rendezett, amihez szinte az összes létező edényt felhasználta, majd kiviharzott a lakásból, mondván késésben van és ott hagyott engem a feje tetejére állitott konyhában. A leégetett és összetörött edények eseteit már el sem mesélem.

Sokat tünödtem az utóbbi időben azon, hogy vajon miért vannak olyan élményeim, mint amilyeneik, és arra a következtetésre jutottam, hogy meg kell tanulnom az embereket pont olyannak elfogadni amilyenek. Azonban, még igy is, az együtt-élés nagyon kértséges!

 

cleaning

Ha eddig nem tudtad volna …

Gondolatok a telefon-központból

A telefonos ‘lány’

Mindig csodálattal töltött el a telefonos asszonyok végtelen türelme, ahogy szinte rezzenéstelen arccal képesek, ugyan azt a tiz mondatot újra és újra elmondani, sőt még kedvesek is(már amelyik).

Ameddig telefonos lánnyá nem avanzsáltam két hétre, nem gondoltam volna, hogy ennyi rejtett türelem leledz bennem!

Az volt a dolgom, hogy kábé hét kérdést tegyek fel egy felmérés keretében, magyarul. Mindeféle tök idegen alakokat kellett felhivnom, és rábeszélnem arra, hogy válaszolják meg az idétlenebbnél idétlenebb kérdéseimet, amelyek eredeti formájukban még magyartalanok is voltak, mert google-forditóval foditották öket bolgárról. Nos…

Azonban, még sem a munka döbbentett meg leginkább, azt csak túl kellett élni, mert hogy értelme nem sok volt. A legmeglepőbb élmény számora a telefonközpontban dolgozó fiatalok száma és minősége volt. Szinte csak huszon-pár évesekkel dolgoztam együtt. Kivéve a nyugdijas Cecil-t, aki ezt hobbiból űzte! Amikor először beléptem a levegőtlen iroda helységbe, ami valami lepra tanyára emlékeztetett, a leszakadt butoraival, meg az ugyan tisztán tartott konyhájával és WC-jével, amit azonban az elmúlt évszázad óta festő tuti nem látott. Azt hittem elspő reggel, hogy egy helloween buliba csöppentem, ahonnan a fiatalok elfelejtettek haza menni. Talán én voltam az egyetlen, akinek nem volt festve vagy rasztában a haja, nem volt tele pierciggel vagy tattoo-val és akin többé-kevésbé egyben volt a ruha nem csak foszlányokban.

Próbáltam senkinek sem a szemébe nézni, hátha el tudom kerülni velük a kapcsolat felvételt.

Egy kis idő elteltével elkezdtem észrevenni, hogy szinte mindegyikük olvas valamit a csöpp kis szabadidejében, többségük Kindle-en. Azután az is feltünt, hogy a többségük még nálam is jobban figyel arra, hogy mit eszik. Házilag gyártott salátákkal, fözelékekkel, alternativ kenyerekkel jöttek dolgozni, csak vizet ittak, abból is csak filterezettet és szinte egyáltalán nem ittak kávét, inkább csak valami érdekes zöld lét, amiről kiderül, hogy valami kávét helyettesitő fű. Nem kostoltam meg!

Hála a jó égnek cigiztek, mert ha még azt sem csinálták volna, nagyon rosszul éreztem volna magam közöttük! Nem normális, ha egy fiatal nem próbálja meg tönkrettenni a szervezetét valahogy, nem? Mindig azt olvasom, hallom, hogy a fiatalok cigiznek,  drogoznak, isznak, meg mit tudom én, és hogy hullanak, mint a legyek. Nem sokkal találkoztam a telefonközpontban ebből a fajtából, lehet LA-ban élnek.

Nem tudom pontosan hogy hány náció képviseltette magát , de olyan húszra saccolok.

Egyikük sem tűnt öngyilkos jelöltnek.

Az igaz, hogy az én mércémhez képest, kicsit érdekesen éltek, squatting kommunákban, amit nem találtam igazán vonzónak, de az nagyon tetszett, hogy ez a kommunásosdi, arra tanitja őket, hogy kiálljanak egymásért, hogy figyeljenek egymásra, támogassák egymást, az együtt élés minden csinnyára-binjára … szuper jó volt látni a mai fiataloknak ezt az oldalát.

Egy nagyon izgalmas sub-kultura tárult elém általuk, amely csak azért tűnik talán félelmetesnek, mert kicsit túl szines, nagyon látványos, és persze nagyon eltér a normálisnak tartottól, de közben meg észveszelytően érdekes, izgalmas és tanulságos is.

A squattingról érdemes annyit tudni, hogy ez egy alternativ életforma amiben egy csoport fiatal betör és elfoglal egy üresen hagyott házat, majd elkezd a tulajdonossal egyezkedni arról, hogy meddig használják a házat ingyen, mert hogy ugye kitenni őket nem lehet onnan az angol törvények értelmében. Előfordul, hogy a tulaj egyezkedik és ezt jól is teszi, mert igy rendes tiszta állapotban kapja vissza a házát, de olyan is van aki pereskedik, de álltalában csak a pénzét és az idejét vesztegeti. Az is előfordul, hogy a fiatalokat rajta kapják és lecsukják, de ez ritka, mert éjszaka járnak házat foglalni.

Nekem tetszik a merészségük, és hogy ezt egy közösségben teszik, hogy támogatni tudják egymást. Nem beszélve az anyagi oldaláról, mivel London jelen pillanatban a legdrágább hely, egy apró szoba heti dija 15o font körül mozog. A fiatalok nem keveset spórolnak ezzel az életformával.

Aztán azon tűnödtem, hogy vajon miért épp itt, ebben a lepukkant telefonközpontban töltik a napjaikat. A kérdés azért merült fel, mert többségében több diplomás emberekről van szó, akik, mintha nem találnák a helyüket a világban. Pedig döbbenetesen tehetségesek. Az egyik kertépitő, a másik fashion designer, volt egy lány, aki semmi mást nem akar csinálni, mint másokat abban segiteni, hogy meg tudják valósitani az álmaikat. Milyen má’!?

 

A rendszer

A telefon központ rendszere teljesen döbbenetesen működik. Tipikus hülye vagyok. Az első nap minden pillanatban mikor épp nem találtam valamit valahol, benyomtam a pause gombot és lelkesen nekiálltam keresgélni. Este jelezte a fönök, hogy ma egy fillért sem kerestem, mert állandóan pausen volt a rendszer és igy lényegében úgy tűnik, hogy nem is dolgoztam. Well, ki a franc tudta, hog a pause a nyomorult idő számláló ebben a rendszerben! Szóval, fél óra fizetett szabadidő, a többi pedig zsonglőr mutatvány, mert ugye fél órácskába a pisil, a kávék, az ebéd, a csit-csett sehol se fér bele … mindenki ott csal el egy kis időt magának, ahol tud. A telefon meg csak csörög hajthatatlan.

Minden tiszteletem a közép-kelet-europaiaké. Döbbenetes, hogy milyen körülmének között vagyunk képesek fillérekért dolgozni és teljesiteni, mert itt számokra ment a buli, nem mosolygásra …

 

Az ön kedvessége és figyelmessége nem elvárás

… a gyorsasága azonban igen.

A második hét végére rájöttem, hogy nem vagyok több egy számnál. A lepörgetett interjúk számánál. Lehet még a nevemet sem tudják, csak arról ismerszem meg, hogy hány interjút bonyolitok egy nap. 168. Ez az én számom. De ez kevés. Kevés vagyok. A másik 25o. Számokban soha sem voltam valami jó! És ez most nyilvánvaló is. Elkezdtek bennünket futtatni, mi meg csak magyarázkodunk, hogy hát végülis nem ugyan azokat a telefon számokat hivjuk, nem igazán lehet összehasonlitani a munkánkat …

Azt sajnálom a legjobban, hogy volt pillanat, amikor azt hittem van értelme annak amit csinálok. Elhittem az elején, hogy ez egy Europai Unios felmérés, és tényleg fontos, hogy lássuk, hogy mi is van ezzel a munkaerőpiaci helyzettel az EU-ban. Nos, semmi sincs vele. Köszöni jól van. Nélkülünk is.

 telefonkozpont

Véghang

“I am not used to people standing up all the time”/ nem vagyok hozzászokva, hogy az emberek állandóan felálljanak – mondja nekem. Kicsit megdöbbentett, mert szerintem, ma már az álltalános iskolában sem kötelező folyamatosan ülni. Itt meg nem is lehetett, mert nem volt szünet, igy kénytelen voltam felállni és elmenni a klotyóra … se szó, se beszéd. Majd késöbb kiderült, hogy teát meg kávét sem lehet úgy kéretlenül gyártani, mert az sem néz ki jól.

Tényleg céltábla vagyok.

Főleg amiatt, mert, hogy nem is értem, hogy miért ne lehetne egy kávét gyártani főleg, ha a viz forralótól 3 centirre ülsz. Mindegy, kiderült, hogy kezelhetetlen vagyok és ez senkinek nem tetszik. Sőt eltanácsoltak.

És ezzel, máris az általános iskola hetedig osztályában éreztem magam. Ismét megtörtént, ami akkor, hogy, volt valaki, aki utált (és csak ő tudta miért) és véletlenül volt valaki, akinek viszont nagyon bejöttem, és az a valaki nagyobb súllyal birt, mint az akinek nem jöttem be. Lassan ki sem kell kellnem az ágyból,csak időnként vissza emlékeznem a gyerekkoromra, mert szinte minden csak ismétlődik belőle. És igy volt ez most is … illetve lett volna, ha pont ugyan úgy reagáltam volna mint akkor.

De aztán mégsem. Bár, első körben, jó felhúztam magam, hogy kábé, hogy mer a nő ennyire pofátlan lenni, meg mi az, hogy nem lehet kávét inni, meg klotyóra járkálni, pont akkor amikor én akarok, de egész aztán egyészen gyorsan rájöttem, hogy ez is már annyira megszokott műsor, hogy már nekem is unalmas. Szóval, lehűtöttem magam, és beleszartam. Annak is örültem, hogy minden ellenállásom és ellenállásuk ellenére, nem léptem le, nem szórtak a szemeim szikrák, és ha nem lett volna lázam egész héten, talán még jól is éreztem volna magam  nagy beleszarás kellős közepén.

Jájöttem, hogy ha hagyom, hogy mindenki fussa megszokott köreit egy szó nélkül, akkor mindenki jól érzi magát a bőrében és ezzel békén hagy. És igy is lett.

Annak is örülök, hogy végig csináltam a kuzust, hogy nem léptem le forró fejjel, bár be kell lássam, semmi értelmét nem látom annak, amit ott tanultam… és nem igen hiszem, hogy valaha használni fogom az ott tanultakat … de élménynek nem volt utolsó!

Örülök, mert sikerült, annak ellenére, hogy a bevezető nagyon ismerős játszmákból állt, a végére mégis csak sikerült valami újat produkálnom; hagytam, hogy mindenki fussa a köreit, anélkül, hogy bárkinek beszóltam vólna, és nem kezdtem az egésszel semmit. Lehet az is benne volt a pakliban, hogy nagyon beteg voltam közben, de igy legalább tökéletesre sikeredett  beleszarásom  - ami, lássuk be, azért alapból nem igazán jellenző rám.

Na, ez is kipipálva!

peacefulness

Egy bolondos gyermek

… és a napjaink többségében úgy érzem, mintha egy őrültek házában élek. Persze ez túlzás, mert, hogy minden nézőpont kérdése. Azt gondolom az ő világában mindaz, amit ő megél és csinál, mind-mind értelmet nyer valahol a tapasztalatain keresztül … persze ezt is kétlem, mert többségében annyira nincsen jelen, hogy nem is értheti mi történik. Jelzem ez a jobb, mert lehet ha értené teljesen kiborulna. Ezt persze csak gondolom.

Olyan ő nekem, mint egy nagyon elveszett gyerek. Egyébként egész édes lenne, ha ez a gyermeki bárj nem járna együtt a teljes káosszal, fejetlenséggel és azzal, hogy idönként teljesen figyelmen kivül hadja a létezésemet.

Ma reggel bejelentette, hogy átépitteti a szobámat, mert azt akarja majd irodának használni, és a másik szobát inkább kiadja. Az a kisebb. Azt meg sem mertem kérdezni, hogy engem mindeközben hová képzelt. A WC-be? Lelkesen mesélte, hogy akkor a szobában lévő szekrényt, amit eddig sem tudtam használni, mert csak polcok vannak benne és az unokák játékai, lesz a kihúzható iroda (hogy az ágy amiben épp alszom hova száll addig mig kihúzza a beépitett asztalt, mivel zéró hely van az ágy és a szekrény között, teljesen figyelmen kivül került), a könyves polc átavanzsál szekrénnyé. Mindez csak azért, hogy a szoba, amit eddig irodának használt átalakulhasson szobává (ami teljesen abszurd, mert túl kicsi egy élő ember számára, de lehet egy halottnak elég) … és csak mesélte, mesélte, hogy mi hogy fog kinézni, és tényleg közben úgy éreztem, hogy egy hét éves kislány terveit hallgatom, mert valahogy semminek semmi értelme nem volt. A garázs-raktár egy különálló lakássá avanzsált a tervekben, de a dolgok, a zsúfoltan teli garázsból még nem tudjuk hova kerülnek majd, lehet az eBayre … és persze az is lehet, hogy mindebból semmi sem lesz, ki tudaja …

Majd jeleztem, hogy lehet meg kéne kérni az átalakitó embereket, hogy majd ők adjanak tanácsot azt illetően, hogy mi lenne a legjobb megoldás az átalakitásokat illetően. Erre az volt a válasz, hogy ők azt nem tudják, nekik meg kell mondani, hogy mit kell csinálni. Most már csak abban reménykedem, hogy nem ő lesz az, aki megmondja nekik, hogy mit csináljanak, mert abból sok jó nem fog kisülni…

Néha azon tűnődöm, hogy hogyan nevelt fel két gyermeket, többségben egyedül, mivel apu gyorsan lelépett. Felételezem mindig volt valaki aki kisegitette amikor nagy gáz lett, mert abból lehetet, nem is kevés, ahogy elnézem, az évek folyamán.

Amint elnézem őt, amint ezt-azt csinál, amint borogatja a lábasokat, ahogy a hidegvizben mosogat, amint magár önti az übrik kávét, amint leesik a lépcsün mert egyszerre négyet akar ugrani, amint lelekesen a macska szart keni szét a konyhakövön … tényleg olyan, mintha egy kislányt látnék. Maximum 7 éveset. Valahol tényleg nagyon bájos … csak ne érezném közben folyton azt, hogy mindjárt felrobbantja a lakást, és ha tényleg felrobbantja, akkor én épp ne legyek ott lehetőleg …

Néha Capote jut eszembe, ahogy MM-ról irt, olyannak látta MM-t mint én ezt a nőt. És tényleg talán kicsit hasonlitank is egymásra … semminek nincsen se eleje, se vége… minden egy nagy általános káosz és teljes fejetlenség. Mindeközben persze meg nagyon tehetséges és érzékeny ember, kicsit olyan művész féle.

Ha nem élnék vele, talán még tetszene is ez a gyermeki őrület. Valahol magamra emlékeztet, azokra az időkre, amikor tele rajzoltam a lakás összes falát és butorát az absztrakt rajzaimal. Arra is emlékszem, hogy nem igen tetszett senkinek a családban a bimbódzó művészi lelkesedésem, ki volt mindenki akadva.

Néha eltűnődöm azon, hogy ha tényleg minden ember csak azért jelenik meg az életünkben, hogy egy lehetőséget adjon át nekünk arra, hogy megtanuljuk vagy elengedjünk valamit, ami limitál bennünket az életünkben, vajon ő ilyen lehetőséget ajánl fel nekem? Mi az mit általa elengedhetnék vagy megtanulhatnék?

Talán észrevehetném, hogy folyton attól tartok, hogy mindent nekem kell rendbe tenni, ha ránkszakad az a jó ég. Jó lenne megtanulni hinni abban, hogy lehet nem szakad ránk az ég, vagy hinni, hogy ha szakad is én épp nem leszek ott. Jó lenne hinni, hogy mindenki maga élete kovácsa és nem szorul az én segitségemre semmilyen szinten sem. Jó lenne hinni, hogy nem az én dolgom a dolgokat rendbe tenni. Jó lenne hinni, hogy senkitől nem függök, hogy van jogom azt mondani, hogy ezt talán azért megsem. Jó lenne tudni mosolyogni a bolonok házán és csak bolondos történeteket irni az élet viszontagságaiból. Jó lenne …

messy

A leves helyzet és a barátság kérdése

Egy földrengés súlytotta konyhára ébredtem és arra, hogy OMANIBEMBENBNG zengett benne.

Mellékesen, az első felvonás nem is volt annyira gáz, mint amilyen a második lett pillanatokon belül. Mert, hogy leves turmixolás kezdődött pillanatokon belül. Szerencsémre még sikerült egy kávét kimentenem a leves áradatból.

Kedvenc lakótááram, aki folyamatosan élményekkel lát el, forró levest turmixolt a turmix gépben. Én még jeleztem, oda kiálltottam mielőtt beinditotta a gépet, hogy talán az nem annyira jó ötlet, a forró levest turmixolni, főleg úgy ha tele is teszi a turmixos kübrit, mert lehet minden leveses lesz pillanatokon belül.

De nem, ő tudja mit csinál, mindnig is igy csinálta, és most is … nos … minden tiszta leves lett pillanatokon belül, de még a fülcimpája is.

Azt hiszem itt sem adok több tanácsot!

Arra várok, hogy bemehessek a fürdőszobába. A kád tele vizzel, asszony meg a konyhát takartija. Kb. fél óra műlva érkeznek az emberek a kuzusra, amit a változatosság kedvéért a házban tart. Nem bánom, mert igy most ezen én is részt vehetek. Azoban az kissé zavar, hogy a fürdőbe majd csak kb. akkor jutok be, amikor megérkeznek a vendégek.

Néha eltűnődöm azon, hogy mégis mi kell ahhoz, hogy észre vegyük egy másik ember létezését, jelenlétét, igényeit. Az, hogy leorditja a hajunkat egy szép nap?

De persze nem fogom, mert alapjában véve jó indultú és látom, hogy igyekszik. Jesszus úgy beszélek róla mint egy gyerekről! De kicsit olyan is nekem. Egyszerre egy nagyon talpraesett és nagy tudással biró nő, máskor meg olyan mint egy eszetlen, szétszórt gyerek. Biztos én is ilyen lehetek valahol, csak egy nagy gyerek … persze, remélem, nem annyira szétszórt változatban.

Nem is rossz kombináció egyébként, de együtt élni vele, nem annyira élvezetes. Lehet egy pasinak igen, de ’logger’-nek nem igen. Illetve ez sem ennyire fekete-fehér, mert hogy mindamellett, hogy kiborit a rendetlenség és a látszat takaritás, meg a kosz, és a teljes káosz időnként, ugyanakkor végtelen hálás vagyok a beszélgetésinkért, amelyek mélyek és tartalmasak, amelyekből rengeteget tanulok.

És azt is tudom, hogy ha nem laknánk együtt, erre nem lenne lehetőségem, mert neki csak pillanatai vannak szabadon, szinte minden kapacitását egyéb emberek, főleg a családja köti le, akiket, úgy tűnik állandóan meg kéne mentenie valamitől, mint a piócák lógnak rajta.

Szóval, ha valamit tanulni akarok ettől az egyébként egész okos nőtől, most van itt a lehetőségem rá, mert amint kiteszem innen a lában, amint elköltözöm sem ő, sem a tudása már nem lesz elérhető számomra.

Blender-Spill

Mindenki jó valamire

Szóval itt van ez a csaj.Még nincs harminc.  Eddig annyit tudtam róla, hogy esze semmi fogd meg jól. Szült egy gyereket 16 évesen, amit nagyjából a saját anyja nevelt kb. amÍg ő bulizott meg a pasijával verekedett. Majd mire a gyerek 3 éves lett, a pasija lelépett, ő meg összejött egy jamaikai csávóval, akinek szintén volt egy kb. ugyan annyi idős gyereke, meg némi priusza.

Nem sokat gondolttam eddig erről a nőről. Nem azért, mert nincs esze, hanem inkább, mert nekem nem tudok mit kezdeni az egyszerüségével, meg azzal, ahogy az anyjára van tapadva és szÍvja a vérét meg a pénzét. Nagyanyámra emlékeztet a helyzet, hát zavar.

Azonban, kiderült, hogy a csaj erősen züllött, kemény fiatal fiúkkat foglalkozik valami intézményben. Képes arra, hogy beálljon négy  18o magas csavó közé, akik bezárkóztak a női WC-be és épp késekkel hadonásznak egymás felé, majd beszóljon nekik egy ilyet: ’Tudom nem hiszitek el, de érdekel, hogy mi lesz veletek. Nem akarom, hogy kinyirjátok egymást és a börtönben kössetek ki. Tegyétek el a késeket, és kifelé!’ Annyi hitelességel képest ilyeneket mondani, hogy a csávók megszeppennek, eldobnak mindent miközben azt kérdezik: ’Tényleg, miss?’ és mennek jobb dolgukra.

Minden tiszteletem ezé a nőé.

A temetés

Én nem leszek ott, de nem bánom.

Ma derült ki, hogy forgatókönyvet gyártottak hozzá. Jesszus, mosolyogtam megilletődötten. Anyut nagy fenhanggal kell temetni, mondták, mert megéremli. Nos, nem tudom anyu mit gondol, gondolom már semmit, de én azt, hogy ennyi felhajtást még szerintem Mandela sem kapott, pedig az övén még talán a Pápa is megfordult.

Anyu nagy ember lehetett ebben a családban, mert csak nem tudják elengedni!

Akkora fenék van kerekÍtve ennek a temetésnek mintha tényleg a Pápát temetnék. Nem sajnálom tőlük, inkább anyut sajnálom, aki lassan forogni fog a sÍrjában, mert bár nem sokat tudok róla, de annyi kiderül hogy egy karakán és szerény asszony volt, olyan ’matter of fact’ alkat, aki nem szarozott sokat, ’gyerünk csináljuk, osz legyünk túl rajta’ fajta. Ehhez képest a család, a jajveszékelés közepette, filmet készitett az életéről, amit le fognak vetÍteni a temetésen, különféle kórusok fognak énekelni, az orgona fog zengeni, nyitva lesz a koporsó, hogy mindenki adhasson anyunak egy búcsúcsókot, majd a tesvérek szavalgatnak kicsit, majd a tor és még ki tudja mi … reméljük senki nem ájul el mindeközben. Végülis, sikerült egész naposra szervezni a temetést.

Én most elhúzok egy hétre, kiváncsi vagyok mire jövök vissza. Remélem addigra azért eltemetik szegényt!

temetes

 

What a feeling!

Ma reggel a buszmegállóban hangosan rám köszönt egy hajnalban munkába induló sorstársam, majd amikor megérkezett a busz és kezdtünk felszállni – addigra már legalább 8-an voltunk -  hirtelen egy sor féleséggé alakultunk és mivel én voltam a megllóban először – nem is értem honnan tudták! – engem kezdtek el elsőnek felterelgetni a buszra. Nem győztem csodálkozni és köszöngetni. Ilyenkor, korán reggel, amikor még erősen állat az ember … what a feeling! :)

queuing for bus

Szerelempatak

Mert Sós Ágnes a Szerelempatak-kal egy itt-ott már kikezdett, de azért magát még mindig erősen tartó tabut próbál ledönteni, azzal, hogy kimondja: az idős emberek is élnek nemi életet. Vagy legalábbis valaha éltek. Vagy nagyon szeretnének élni, csak hát, ahogy az egyik öregúr elpanaszolja, az Isten a tehetetlenséggel nem veszi el a kívánságot is. Persze van, aki csak elméletben gondol rá, mert – mint az egyik özvegyasszony rámutat – “gondolom, már úgy benőtt, hogy elölrűl kell kezdjem”.

meg info

trailer

YouTube Preview Image

Mit is gondolunk magunkról valójában?

Bocsánatot kérek mindenért. Szolga vagyok. Egy kicsit túl-képzett szolga. Mégis mindig örülök, ha van valaki aki alkalmaz, hisz kinek kellenék én itt, e nagy hazában, ahol milliók harcolnak egy-egy jobb állásért. Jobb alatt azt értem, hogy £6.15 felett fizet óránként.

De nem azért lehet ilyen alacsonyan tartani a fizetéseket mert túl sokan vagyunk, hanem azért, mert túl keveset gondolunk magunkról.

Miközben bocsánatot kérek azért, hogy jól csinálom a dolgomat, hogy többet teszek bele mint kellene, mert ugye kevesebben nem tudok, mivel túl-képzett vagyok, azon tűnődöm, hogy hogy jutottunk ide; mert ahogy elnézem, nem vagyok egyedül a problémával.

Körbenézek és azon tűnődöm, hogy mire is tanÍtjuk a gyermekeinket itt közé- kelet európában. Elküldjük öket tanulni, hogy okosak és szépek legyenek, oszt egyszercsak azok egy hálátlan, monoton, leleketlen munkában találják magukat és hálásak azért, hogy van munkájuk.

Vajon mit gondolnak ezek a fiatalok magukról? Mit gondolok én magamról, hogy hajlandó vagyok igent mondani erre a bődületes munkára (átlagon felüli) fillérekért? Azért mert fel van nyÍrva a haja a bal oldalon attól még nagyon tehetséges emberés nem hülye. Oszt mégis ül egy levegőtlen irodában napestig ugyan azt a húsz mondatot mormolva legalább 25o-szer naponta. Ehhez a melóhoz még olvasni irni sem kell igazán tudni, bár elkellenek az alap készségek. A többségnek azonban diplomája van, de van legalább egy érettségije (ami azért még mindig ér valamit). És amint vége ennek a eszetlen projektnek, akkor megy vissza pincérnősködni vagy ’bébi-sittelni’ napi tÍz orában.

Tényleg arról van szó, hogy nincsen munkahely elegendő, hogy nekünk már csak a vége jutott?

Nem hiszem. Rengeteg munkahely van és őszintél szólva a legtöbb embernek van is állása, azonban, az igazi hozzáértést, készsségeket és tudást igényő munkahelyetk többségét a helyiek töltik be, akik gyakran jóval alacsonyabban képzettek, mint közép-europai vetélytársaik. Persze minden Szentnek maga felé hajlik a keze, de az mégis abszurd, hogy ilyen mennyiségü külföldinek még mindig nem sikerült kidönteni a helyi barmot a plüss foteljából.

Nem is náluk, hanem nálunk van a gond, mert egy közép-kelet európai bele sem gondol abba, hogy itt akár egy jobb állása lehet, mint a bébi-sittelés. Mindig van jó indok. Az egyik azt mondja, hogy azért nincs jobb állása, mert nem beszéli elég jól a nyelvet, a másik , hogy mert a haja piros, a harmadik, meg mit tudom én. De tényleg erről van szó?

Én azt hiszem a hit hiányzik valahogy belőlünk. Azt kapjuk, amiről azt gondoljuk megérdemeljük. És mi tömegesen azt gondoljuk, hogy nekünk ez jár és semmivel sem több. Az angol meg azt gondolja, hogy neki még ez is kevés. Kishitűek vagyunk, azt hisszük, hogy mit itt csak vendégek vagyunk, hogyan is merhetnénk követelőzni – azt a pár embert kivéve, aki azért jön ide, hogy munkanélküli segélyen élhessen, ami itt több mint bárhol máshol európában. Ez a rengeteg tehetséges fiatal, meg csak teng-leng itt, bizton hÍve, hogy ez bizony a kánaán egy maga fajtának.

Hogy gondolhatunk ennyire keveset magunkról? Hol van az az önbizalom, amivel egy angol lyukat beszél a hasadba és a végén már azt sem tudod mi volt a kérdés, de annyira megnyerő, hogy minden szavát beveszed. Pedig semmihez sem ért. Na, de semmihez, mert hogy itt nem igen tanÍtanak semmit, csak aroganciát, de azt dögivel!

Mitől van, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy azok akik vagyunk, és hogy az, amit tudunk értékes lehet bárhová megyünk is a világban?

Másrészt az is elgondolkodta, hogy vajon, miért nincsen itt senki, aki felkarolná a tehetséges fiatalokat? Miért nem veszi észre ez az ország, amibe özönlik be a nép, hogy kiaknázatlanul hagyja az ide jövő lehetséges fiatalokat, akiknek nincsen még elég önbizalmunk és hitük magukban ahhoz, hogy tegyenek magukért valamit?

És mikor jelenik már meg az a szülő és tanár generáció, aki nem csupán tudást akar a gyerekek fejébe tölteni, hanem meggtanÍtaná őket hinni önmagukban, a képességeikben, az egyediségükben és a különlegességükben azzal, hogy bátorÍtja és inspirálja őket, hogy ők is azután szárnyra kaphassanak?

young

 

U.e.: És mint mindig elnézést a helyesirási bakikért! Mea culpa!:)

ÚÚÚÚÚtálom!

Annyira utálom a melót, amit csinálok, hogy esténként, próbálom húzni az időt elalvás előtt. Bár tudom, hogy korán kell kellnem, meg, hogy nem árt kialudnom magam, mégsem akarok elaludni még, és arra kellni, hogy menni kell. Próblok még egy kicsit ebben a napban maradni, hátha késleltetni tudom az új nap eljövetelét, amin majd csak túl szeretnék lenni.

Vajon más ezt, hogy csinálja, mert tuti más is csinál időnként olyasmit, amit a háta közepére sem kÍván, de mégis megteszi, mert tudja, hogy ez valami ‘szükséges’ rossz. Én is igy vagyok vele, sőt, valahol még hálás is vagyok ennek a melónak, mert hozzá segÍt ahhoz a léhez, amire most szükségem van a tovább lépéshez.

De attól még nagyon utálom csinálni!

Leo, az emberölő

A macskát ma pedig megölöm. Elérekezett a pillanat. Ez a nyomorult állat olyan hangokat képes kiadni magából, mint egy hiéna, és nem lehet tudni pontosan, hogy miért ordit, mint egy fábaszorult. Azt már meg sem emlitem, hogy olyan formán szarik, hugyozik és hány mint egy csecsemő, ahol épp elkapja a dolog. Én meg szaladok utána a papirtörlővel, felmosóval meg a hipóval. Csak, hogy ne unatkozzak. Természetesen megvárhatnám, hogy valaki más takaritson fel utána, de az néha napokba telik, mert a szag csak az én orromat bántja, a látványt, meg egy könnyed, jól irányzott szempillantással el lehet kerülni!

IMG_1864

Magamról irok

Nem olvasok önéletrajzokat már,

A saját  életemről irok inkább

Mert csak annak van értelme számomra

A másét max elleshetem, de magamévá ugy sem tehetem soha

Maradok a sajátomnál – megélem, megirom!

Érdektelenség

Ma délután hazafelé a legnagyobb csúcsban leejtettem a  a telefonomat, ahogy a kezemben lévő zacskókat próbáltam egymásba gyümüszölni.

clumzy

A telefon repült a világnak, majd landolt és szétesett. Körülbelül tizen látták azt, hogy mi történt.  A telefon egy újságot olvasó pasi lábia előtt landolt. Hangosan csattant bele a kőpadlóba. A pasi odakapta a fejét, hogy lássa mi történt, majd nyugodtan olvasott tovább. A mellettem álló lány még el is mosolyodott azon, hogy mit össze szerencsétlenkedek a zacskóimmal, miközben a telefonom darabokban hever a földön. Volt, aki csak oda pillantott, rám és/vagy a telefonomra, majd ment vissza a telefonját bütykölni, vagy olvasni.

Senki nem tett semmit, azon kivül, hogy konstatálta, hogy a telefonom leesett és nem vettem fel. Nem gondolom, hogy bármelyik ember, aki látta vagy észlelte, hogy mi történt, rossz ember lenne. Azonban eltűnödtem a vonaton haza felé azon, hogy mégis, hogyan váltunk ennyire érdektelenek, hogy vajon, hogyan jutottuk el oda össznépien, hogy megvonjuk a segitségünket egy normálisnak (remélem) látszó embertársunktól. Vajon mi tartja vissza az embereket?  Vajon mi játszódhatott le a fejekben? Talán, hogy leorditom a hajukat, amiért felveszik nekem a földre pottyant telefonomat vagy talán lopással fogom megvádolni őket, ha hozzá mernek nyúlni a szerencsétlenül járt telómhoz?

Sajna, azt gondolom, hogy egyszerűen csak érdektelenekké váltunk. Egy 14 millliós városban lakom. Azt gondoljuk, hogy ‘nem az én dolgom, oldja meg ő maga’. Jelzem nem nagy ‘was ist das’ összekaparni magam a telefonomat a földről, azonban úgy érzem más helyzetekben hasonlóan viselkedünk. Elnézést kérek azoktól, akik veszik a fáradságot, hogy oda figyeljenek embertársaikra és kisegitik őket, amikor épp olyan szerencsétlenül viselkednek, mint ma én. De talán mintha kicsit kevesen lennének, főként a nagy világvárosok környékén. Mintha ezeknek a városoknak a kényelme teljesen elembertelenitett volna bennünket és elfeledtette volna velünk, hogy egymás nélkül nem maradhatunk életben, még egy nagyvárosban sem, csak talán itt ez kevésbé látványos, mint vidéken, hisz azáltal, hogy nem ismerjük a melletünk várkozó nevét már ismeretlenné is vált számunkra a szürke tömegben, pedig lehet ő pont az anyósunk postása.

Tényleg eljöhetne már az a világ, ahol emberként kezdjük el kezelni egymást!

U.i.: Mint emlitettem, mindezt hazafelé a vonaton irtam. A vonatról való leszállás után ismét bemutattam egy mutatványt, a zacskóm, amivel annyit szenvedtem a városi állomáson mostanra megadta magát és kiesett belőle szinte minden. Csak a puffogást hallottam magam mögött a lépcsön, amikor feltartottam a zudulni készülő tömeget, azzal, hogy a leesett cuccaimat szedegettem. Egyetlen ember sem állt meg a több százból, hogy segitsen…persze az is lehet nem tűnök olyannak, aki szeretné, ha segitenének neki …

care

Öntudatos angol nő

Nem tudom, hogy a feminizmus honnan indult ki, gondolom az amerikaiktól, de itt angliában nagyon zakatol!

Úgy tűnik, az enyém az utolsó generáció, aki azt gondolja, hogy gyereket szülni alapjában véve a nők szoktak!

Természetesen a metrón, vonaton és buszon kencézzük magunkat, mert ugye emancipáltak vagyunk és nem érdekel már, hogy a másik nem mit gondol rólunk, annyira nyeregben érezzük magunkat.

Mióta többet keresünk mint a pasijaink – akiknek mellékesen ‘kuss!’ – már szinte semmi nőies nincs bennünk. Kőkeményen nyomulunk és bizonyitjuk hogy mi biza’ nem vagyunk a gyengébbik nem, sőt, hős vagyok a saját jogomon! Majd össze szarjuk magunkat az erőlködéstől, magasan hordjuk az orrunkat, miközben megköpködjük a hagyományos női szerepeket nyiltan felvállaló társainkat.

Mindeközben, pedig, megtanitottuk a pasiajinkat arra, hogy ha menőknek akarnak mutatkozni a haverok előtt és egy sikeres,  no meg magára némileg adó, nővel akarnak megjelenni valahol, jobb lesz, ha bekussolnak és jó pofát vágnak mindehez, amint a dupla babakocsikat tologatják a játszótér körül.

Biztos öreg vagyok, meg egy kihalóban lévő generáció tagja, mert szeretem, ha tetszem – nem csak a fizetésem, meg hogy eszem is van magamhoz. Szeretem azt gondolni, hogy én vagyok a gyengébbik nem, és van mellettem valaki, aki erős és vigyáz rám, még akkor, is ha tudom, hogy ez valójában nincs igy, csak a szerepeink vannak ilyen jelzőkkel felaggatva. Szeretem, hogy nem kell mindig erősnek mutatkozom, vagy mindig egyedül döntéseket hoznom. Szeretem a női szerepeim nagy részét. Kivéve a mosogatást és a porszivózást, ott kimondottan emancipált vagyok!

Megértem, azokat a nőket is, akik esélyre vágynak, hogy megmutathasság, meg bebizonyithassák milyen fából faragták őket, de nekem ez alapból megadatott, nem is kértem.

Inkább vagyok csak .

workingwoman

Mindenki a magáét

Aszongya nekem, hogy ő azt most nem tudja megoldani, menjek máskor a tréningre, mondjuk az alatt a hét alatt, amikor a gyerek nem megy iskolába, én meg kereshetnék egy kis  pénzt, mert ugye ez a meló inkább időtöltésről és szerelemről szól, nem a pénzről. A tréning meg pont arról szólna, hogy végre jussak egy kis tiszta bevételhez.

És ismét ott találom magam, ahol a part szakad, mert ugye megint rám marad előkapni a bunkót és jól odasuhintani, mondván, ‘anya, nem zavar hogy elküldtél három hét fizetetlen szabira az ünnepek kellős közepén, az évnek abban a pár hetében, amikor mindenki a legtöbbet költi az év többi napjához képest?’ Az, hogy én akkor nem tudtam magamnak plusz melót szerezni, az én bajom; hogy te most nem tudsz a fiad mellé egy másik nanny-t szerezni a hétre, amikor tréningen vagyok meg legyen inkább a te problémád. Mit szólsz?

Néha azt érzem, mintha a felelősség vállalás legapróbb szellője is elillana abban a pillanatban, amint elmondtuk a mondandónkat, vagy tesszük, amit tennünk kellett.

Ácsi, babám! Nem úgy van az!

Minden gondolat, főleg, ha ki is mondjuk (vagy leirjuk azt) nyomot hagy a térben. Minden akcóra van egy ‘ellen’ (re)akció, stb., ‘ki mint vet úgy arat’. Ha neked nem jut eszedbe, hogy oda figyelj rám, nekem miért kéne erő felett odafigyelnem rád? Megtettem, szóltam időben, három hetet adtam, hogy legyen időd megoldást találni. De te ahelyett, hogy megoldást találnál, abba fekteted minden energiádat, hogy engem elterelj attól, amit csinálni akarok.

Nem fog menni.

Jobb lesz, ha összekapod magad és találsz helyettest különben neked kell majd a gyerekért menni délutánonként. Chop, Chop, bébi!

Gyász felső fokon

Valószinüleg velem lehet a gond. Amikor én temettem szerettemet, nem volt időm depisen heverészni délután háromig az ágyban.

Nyilván valóan, nem érzek egy csepp együttérzést sem, egyikük iránt sem. Semmi mást nem érzek, mint dühöt, kontrolálatlant. Legszivesebben orditanék: ‘hogy mersz igy viselkedni? Elment az eszed, bazdmeg?’

Lehet, azért vagyok dühös, mert soha nem engedhettem meg magamnak a luxust, hogy úgy viselkedjek, mint egy eszetlen gyerek, akinek elvették a játékszerét. Az is lehet, hogy annyit basztattak életemben azért, hogy rendesen viszelkedjek, hogy elfejtettem, milyen az, amikor az ember mindenbe és mindekibe beleszarik és csak van.

Mióta a mama haldoklott állt a bál. Már irtam arról, hogy mi várt itthon első körben. Ekkor még anyuka élt. Mióta a mama meghalt és lakótársam vissza költözött a házába, azóta a bolondokháza állandósult, a kosszal és a teljes átjáróházzal együtt. Mert, hogy ugye, egy olasz családban együtt sir-ri az egész bagázs! Mindenki maga alatt van, mint valami zombie úgy kovályog és másról sem is esik szó  mint arról, hogy anyuka haláltusája, micsoda felemelő élmény volt az egész család számára, mert mami megvilágosult lény volt, aki világitott a sötétben, miközben haldoklott.

Én meg majd leestem a székről, miközben mindezt hallgattam.

Bár mindekinek meg van a jó oka arra, hogy úgy viselkedik, ahogy épp kedve tarja, meg ahogy nem szégyenli, nem feltétlenül jelenti azt, hogy a másiknak meg jó pofát kell hozzá vágni. Hát nem is igen sikerült. Két napig olyan savanyú ábrázattal közlekedtem a teljesen felforgatott házban, mint aki békát nyelt.

Mert, hogy nem csak a család apraja-nagyja jelent meg a házban, de eltávozott anyuka hatszázezer éves koszos, szutykos, hányásos, stb. kacatja is, amik érkezésük pillanatában elnyelték a konyhát, az étkező és főző teret, minek eredményeként én a mosogató mellett ettem két napig hideg élelmet.

Miközben erősen dühöngtem, hogy vajon hova tűnt belőlem az együttérzés, arra, a következtetésre jutottam, hogy sajna, amikor szenvedő alanya vagyok mások végtelen önzésének, nem igen tudom magam sok együttérzésre sakallani.

Ez egy rémálom. Azon túl, hogy az asszony úgy viselkedik, mint akit valami angyal sereg szállt meg, a föld felett lebeg 2-3 méterrel miközben  teljesen szét van esve, és semmit sem képes megcsinálni, vagy valamire oda figyelni, aközben a ház egy halottas ház lerakataként funkcionál. Nem beszélve a templomi zenéről, amit napi 24 órában hallgatunk, mert anyuka ezt hallgatta a haláltusája közpette. Szuper, egy templomba lakom, őrült angyalok között, akik nem tudják eldönteni, hogy menjenek-e vagy maradjanak még kicsit.

És természetesen, tegnap reggel elérkezett a pillanat, amikor eltörött a mécses, mert az még hagyján volt, hogy egy mosogatás erejére sem tudott asszony erőt venni magán, vagy hogy kiugorjon a pizsijéből délután három előtt, de amikor valami hivatalnak dokumentumokat kellett elküldeni, ami potom három órát vet igénybe és még igy sem sikerült, akkor elindult az ‘én milyen szerencsétlen vagyok és most ezt nem tudom kezelni’ könny áradat. Persze ez azt feltételezte, hogy kapjam magam és segitsek két mosogatás, konyha és nappali takaritás közepette nyomtatványokat scannelni és emailezni.

Mindez nem is lenne gond, ha közben nem azt érezném, hogy mennyire beleszar mindenki abba, hogy én hogy vagyok és hogy semmi mást nem csinálok, mint utánuk takaritok, és persze kényszrből, mivel, ha nem tenném, akkor kénytelen lennék a mosogatóban enni (csöpp túlzással élve!) valamint elviselem a halottasház légkört meg a templomi zenét. De mégis hova menekülhetnék? Itt lakom, lakbért fizetek, kihez költözzek be addig, amig mindenki vissza érkezik a földer és elkezd értelmesen viselkedni?

Talán az zavar a legjobban hogy minenki, aki részt vesz az ‘én most gyászolok’-ban felhatalmazva érzi magát arra, hogy úgy viselkedjen mintha rajta kivül senki sem létezne. Azról nem is beszélve, hogy egy száll ‘köszönöm’  nem hagyta el senkinek a száját eddig, sőt tegnap asszonyom megkérdezde, hogy egy  horzsolás nyom, hogy került a vágó asztalra. Nem tudom, mondtam, közben arra, gondoltam, hogy nem értem, miért csodálkozik, hiszen az elmúlt napokban, csak macska szar nem járt azon a vágó pulton.

Kicsit emlékeztet ez a helyzet, arra, amit otthon éltem meg. A társadom többsége nap mind nap felhatalmazva érzi magát arra, hogy ne vegyen figyelembe másokat, mondván ‘nem vagyok képes többre, mert valami miatt épp szarul érzem magam, ugyhogy menj a csá’ba’!

Azt veszem észre magamon, újra és újra, hogy próbálom megmagyarázni magamnak mások viselkedésének okát, hogy ezzel talán elfogadhatóbbá tegyem önmagma számára azt. Nem megy túl jól, mert azt gondolom, hogy senkinek sem kötelessége együtt élni mások bújával-bajával, együttérzésre hivatkozva.

Tegnap este arra érkeztem haza, hogy ‘ragyogott’ a lakás, minden ki és el lett takaritva, jelzem kicsit angolosan, mert, hogy a macska szaros tálja és a kinai kávés készlet egyszerre ázott a felmosó vödörben este fél tizen-egykor. A  depi mértékét látva, azonban, attól tartok, hogy ez az állapot nem lesz hosszú életű. Meglátjuk.

Vajon beleszarhattatok volna-e jobban?

Igy vissza tekintve, amikor megérkezett az SMS, már tudhattam volna, hogy semmi jóra nem számithatok. És mégis megdöbbentett, ami a házban hazaérkeztemkor várt.

Az SMS-ben az állt, hogy a lakótársnőm – a  nagy családos, két felnőtt lánnyal és unokákkal ellátva – egy hete nem volt otthon, mert az anyukája halldoklik és mellette van éjjel nappal a korházban – ami teljesen érthető – igy lehet kupi vár otthon. A gyomrom görcsbe rándult. Majd azt irta, hogy a lányai jártak a házban a macskát etetni. Kicsit megnyugodtam, de a fura ’butterfly’ érzet nem múlt el a gyomromból.

Ami vár, az mindent felül múlt. Macska hányadék a lépcsőfeljárón, macskaszar a konyha asztal alatt, roható kaja a frigóban, egy hetes rohadó mosatlan edények, és állott hányás szag az egész házban.

Vajon beleszarhattatok volna-e jobban?

Miközben takaritottam és szellőztettem zokogtam. Az még hagyján – bár nem teljesen elhanyagolható – hogy a két lány (családostul) teljesen beleszart abba, hogy én egy hét távollét után ebbe a dzsuvába, koszba és gyomor-forgató szagba érek haza. De az, hogy egyik lánynak sem sikerült oda eljutnia, hogy az anyja házát legalább annyira rendbe tegye, hogy amikor az hazatér a korházból, ahol azért töltött álmatlan napokat, mert a saját anyja halálához aszisztál, az nálam a beleszarás csúcsa, egyszerűen embertelen.

És persze mindezt a szeretet nevében, hisz ebben a családban mindenki mindenkit nagyon szeret! Persze ez a nagy szeretet épp csak pont abban nem látszik, ahol a leglátványosabb lenne, az apró dolgokban. Karácsonyra ez a család ezreket költött egymásra, idétlenebbnél idétlenebb dolgokra, a szeretet nevében természetesen.

Abba bele se merek gondolni, hogy mi várta volna szegényt, ha közben én nem érek haza és nem takaritok ki …

download

Bevándorlók

Egész muris ez a kapunyitogatósdi.

Hát nem özönlenek az biztos, mármint a bevándorlók. Néha megdöbbent, hogy emberek mennyire földtől elrugaszkodottan gondolkodnak. Az ember, tök komolyan gondolta, hogy jan.1.-el elindul a tömeg. Mi, bevándolrók, meg fogjuk a hasunkat a röhögéstől.

Komolyan? Azt hitted, hogy valaki, aki ide akart jönni az elmúlt húsz, de akár ötven éveben is, arra várt eddig, hogy megnyiljanak a kapuk? Látszik te nem igen voltál még bevándorló sehol? Nagyon mulatságosnak tartom a jelenséget. Gyakran észlelem azt, hogy olyanok foglalkoznak, gyakran tömegeket érintő dolgokkal, akiknek semmi kézzelfogható tapasztalatuk nincsen az adott területen. Feltételezem, az ember, – jelzem képviselő a lelkem – aki kitalálta a bolgár és román népvándorlási ill ebben az esetben bevándorlási hullámot, nem érzékeli valamiért a már eddig is igen nagy számban a UK-ben dolgozó román és bolgárok számát. Mert, hogy rengeteggen vannak és ha azt nézzük, alapjában véve, nem magas lélekszámú országokról van szó, igy nem is igen értem, hogy pontosan kiket várt a reptéren szegényem oly lelkesen. A még meg nem születetteket, talán???