7 COOL maps!

7 MAPS THAT WILL CHALLENGE WHAT YOU THOUGHT YOU KNEW ABOUT THE WORLD

BY ALEX SCOLA
FEBRUARY 13, 2014

Sure, you’ve got the political and topographical maps we’re all familiar with, and from those we can see the boundaries we’ve created and those that were naturally imposed…but what about burning questions like, “How does my country rate on the global attractiveness scale,” or “Where are all the redheads of the world hiding?”

Thanks to the wealth of data floating around for free use on the internet, with these maps we visual learners can finally get a better sense of the global scheme of things, and perhaps find answers to several questions we never even thought of asking.

ONE

Six more to go! :))

What is your GDP?

Gross Domestic Product has become the yardstick by which we measure a country’s success. But, says Michael Green, GDP isn’t the best way to measure a good society. His alternative? The Social Progress Index, which measures things like basic human needs and opportunity.

Slide-14-Michael-Green

TED Article

 

“Hiányoznak dolgok Magyarországról, de nem tudok ott élni!”

Nem hisz a kormány ígéreteiben, ezért a nemrég indított programban sem. Szerinte azt a támogatást, amit ajánlanak, egy Londonban dolgozó diplomás pár hónap alatt megkeresi.

Azt mondja, Angliában tervez letelepdni. Hogy miért, a videóból kiderül:

Forrás és video

 

X Generáció

Magyarországon az köti őket össze az X-eseket, hogy valamennyien a Kádár-korszakban voltak gyerekek, az 1980-as években kamaszok, de amikor 1990-ben az addigi társadalmi szabályok megtagadottá váltak, fiatal felnőttként egy ismerhetetlen jövő alakítójává kellett válniuk, ők lettek a rendszerváltó nemzedék képviselői.

Ellentétben szüleikkel, számukra a családalapítás, a gyermekvállalás hátrányba került a karrierhez képest, ennek a generációnak már jóval kevesebb gyereke születik. A hosszú munkanapok, a gazdasági kihívások, és a változó társadalmi szokások mind hozzájárulnak az egyre nagyobb mértékű gyermektelenséghez.

Az X-esek 2015-ben, pályájuk közepén vagy csúcsán járnak, fontos számukra az egzisztenciális biztonság, valamint a státusz. A rendszerváltás óta diktált előmeneteli sebesség, a gazdasági válság azonban nyomot hagy sokuk lelkén. Az X generációt „kívülállók” azért tarják pesszimistának, mert ők azok, akiknek sok minden nem úgy sikerült, ahogy eltervezték. Igen jellemző erre a korosztályra a középéletkori válság jelentkezése, a befelé fordulás, az élet értelmének, a személyes örömforrásnak a keresése. Mai céljaik: biztos megélhetés, a munka és a magánélet egyensúlyba kerülése, mert jelenleg az X generáció esélyes arra, hogy – megtakarítás híján – az első olyan nyugdíjas nemzedék legyen, amelyiknek nyugdíjas éveit nem békés pihenéssel, hanem továbbra is munkával kell töltenie.

Cikk tovább …

sinek.png

Kiút

Hvg.hu: Ha ezt nem látják, esélyük sincs arra, hogy képesek legyenek megélni a saját intimitásukat?

Cs. I.: De van, mert látják a negatív oldalt. Ehhez kell a tudatosság. A felismerés, hogy ha nem kaptam meg a fontos pozitív mintákat, akkor én ennek ellenére is élek velük.

Hvg.hu: Nem fiatal ehhez a felismeréshez és ehhez a tudatossághoz egy tizenéves?

Cs. I.: Látnak bizonyos folyamatokat, de a komplex mozaikot nem tudják összerakni, mert nem ismerik a törvényszerűségeket. A tévében is azt látják, hogy ordibálnak, vitáznak, gyilkolják egymást, utána pedig mosolyognak. Azt viszont nem tudják, hogy a szexuális úton történő kibékülés csak a konfliktus tüneti kezelése.
Dr. Csernus Imre: A kiút. 268 oldal, Jaffa Kiadó, 2013. 3990 forint
Fotó: Jaffa Kiadó
Hvg.hu: Csak a szülők felelőssége, hogy elvész az intimitás?

Cs. I.: A vásár két emberen múlik mindig. Van a szülők felelőssége, és van az Y felelőssége: 50-50. Az egyén felelőssége viszont 100 százalékos.

Tovább cikk

Generációk hálójában
Az 1920 és 1930 között születettek a Veteránok, az úgynevezett “baby boom”-korszak az 1946 és 1964 között született embereké, míg az X generációhoz az 1965 és 1975 között születettek tartoznak. Az Y generáció az 1976 és 1995 között született embereké, a Z nemzedék pedig 1996-tól napjainkig tart.Az Y generációt jellemzi, hogy mivel tagjai a számítógépekkel együtt nőttek fel, szinte mind a „technológia őrültjei”. A modern technikák és a számítógép nélkül el sem tudják az életüket képzelni. Ezzel együtt azonban igen gyakorlatiasak, és már kisiskolás korukban tudnak számítógépezni és mobiltelefont használni.

Judgemental Map!

Elkészült a legpontosabb térkép Budapestről. Pontosan látszik, Ön hol lakik.

Nem tudom, ki az a Steven, aki ezt a térképet csinálta, de biztos, hogy pontosan ismeri a várost. Két helyet érzek elnagyoltnak. Az Újlipótvároshoz azt írnám, hogy Posh mothers with expensive baby carriage, a Millenáris park környékére pedig Young right wing voters who look like western capitalists. Amúgy tökéletes!

BP

Forrás

Térkép eredeti forrás

 

 

 

A Magyar törzsi lét sajátosságai

A törzshöz tartozás nem játék. A törzsbe tartozás létforma.

A törzs tagjai elfogadják a szabályokat, anélkül is, hogy pontosan tudnák, melyek azok. Azon törzstagok, akik megkérdőjelezik a szabályok érvényességét vagy hitelességét kirekesztetté és nem kívánatossá vállnak.

A törzs szabályainak merevsége illetve lazasága attól függ, hogy a törzs mentalitása mennyire félelem alapú. Minél jobban tart a törzs valamilyen támadástól vagy akár ellenállástól annál merevebbek és átláthatatlanabbak a szabályrendszerei.

A törzsben az ’egyen’ az egyetlen a mindeki által elfogadott szabály illetve megbízható mértékegység. Az egyen betartásával a törzstag jelzi a többi tag felé, hogy elfogadta az ‘ebbe a törzsbe tartozás’ feltételeit.

Az ‘egyéni’ ellenállást feltételez, beláthatatlan és ebből kifolyólag veszélyforrás. Veszély illetve zavar esetén az ‘egyen’ még prominensebben jelzi a törzs felé ’egyenségét’, annak érdekében, hogy biztonság érzetét erősítse, mivel biztonságérzete teljes egészében hovatartozás érzetén és a törzs elfogadottságán alapszik.

A törzsben a jövedelem, határozza meg a státuszt. Bár a törzs nagy hangsúlyt fektet a szellem erősítésére és megkívánja tagjaitól, hogy magasan képzettek legyenek, sem a képzettség, sem a szellemi erő nem alap státuszszerzésre. A bevétel mértéke illetve annak láthatósága határozza meg a törzsben betöltött szerep fontosságát.

A törzs két típusú taggal rendelkezik és ezek a tagok semmilyen formában nem keverednek illetve nem kapcsolódnak egymáshoz: a szűkölködő és a tehetős. Alapjában véve a tagok anyagi léte ugyan azon a gondolkodás módon alapszik azzal a különbséggel, hogy az amelyik koldusnak éli meg magát és úgy érzi, hogy ki van rekesztve a halászási területekről, míg az amelyik jómódúnak éli meg magát, úgy érzi, hogy ő és a komái a halászási területek urai. Ez a társadalmi felosztás közélet független, csupán létérzékelés kérdése.

A törzs a halászó életmódra szakosodott, azon belül is a zavarosban halászás technikájára specializálódott.

Vannak törzsek ahol a halászás tiszta, átlátható vízben történik, annak érdekében, hogy minden törzstag számára láthatóak legyenek a zsákmányolható prédák valamint azok folyamatosan növekvő száma.

A zavarosban való halászás azonban az ’aki kapja, marja’  metódusra épül, mely eljárás azt feltételezteti a halászóval, hogy csak limitált mennyiségű préda található az adott tóban, valamint, azt, hogy az ott található halak megálltak a szaporodásban, így a halászható egyedek száma erősen limitált.

Ennek eredményeként a halászók különféle egyedi szisztémákat alkalmaznak annak érdekében, hogy minél nagyobb mennyiségű limitált szériájú zsákmányhoz jussanak.

Miután a jövedelem teljes egészében a zsákmányolt prédákon alapszik, a törzstagok egymás folyamatos ellenfelei a létért folyó küzdelemben. Minden tag ellenségnek számít, mindaddig, míg családtaggá nem válik.

A család a törzs legnagyobb egysége, amely egyfajta felhőtlen biztonságot nyújt a család tagjai számára. A családon belüli együtt nem értés nem feltételezi automatikusan a kizártságot. A törzsben a vér kötelez.

Ha egy család tag úgy dönt, hogy nem kíván tovább a család alkotó része lenni, véteknek számít, amely nem csupán a családból , hanem magából a törzsből való kizárással jár, mivel a törzs önmagában nem képez semmilyen egységet.

A törzs tagjai és a vezetők közötti információáramlás nélkülözendő mivel része a ’zavarosban halászás’ gondolatiságának valamint az egység teljes hiányának.

A törzstagok különféle céhek keretein belül halászhatnak. A céhek csupán méreteikben különböznek, gondolatiságukban azonban, teljesen egyezőek.

A törzstagok többsége csendes beleegyezéssel zsákmányol mások számára, miközben önmagát és a hozzá tartozókat alig tudja fenntartani. Mivel, azonban, ezen tagok gondolkodás módja a nincstelenség gondolatiságára épül, nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy háborogjon és megkérdőjelezze a törzs gondolatiságának és szabályainak abszurditását.

A törzstagok sarcot fizetnek a törzs vezetésének a halászott termékek után. A közteher mértéke mindig egy adott arculat kialakításának illetve a törzs külső megítélésének függvénye. Amikor a törzs többet szeretne magáról feltételeztetni, mint amit valójában nyújtani tud, imázsán próbál javítani, ami gyakran költséges, így extra terheket ró a tagokra, akik ezeket a jó hírnév reményében szótlanul vállalják.

A törzstagok, közös néma beleegyezésüket adják, ahhoz is, hogya törzs vezetése, a kiszabott és beszedett hozzájárulásokon túl bármikor, a legváratlanabb formában is szedhet be plusz illetményeket, ha szükségét érzi rá.

A törzsben a kedvesség egy felesleges illendőség, egyrészt mert nem várható vissza a befektetett erőfeszítésnek a legminimálisabb százaléka sem, másrészt, mert az átverhetőség látszatát kelti, ami veszélyes lehet ebben a halászó közegben.

A törzsben a kegyetlenség erőt feltételez és így biztonságot sugall. Miközben a lágy és elfogadó nem törhet utat magának, mivel gyengeséget feltételez.

A gyenge törzstag életben maradási esélyei silányak. A kegyetlenség és mások gyűlöletének kultiválása megkeményíti a törzstagot annak érdekében, hogy maga ura lehessen, és másokon átgázolva önmagáról és családjáról gondoskodni tudjon. Az együtt érzővel előfordulhat, hogy lemond más javára valamiről, amit azután vagy ő maga, vagy családja nélkülözni fog. Egy a gyengeség nem engedhető meg a törzsben, mivel itt mindenki csupán önmagáért valamint az őt körül velő egység jólétéért él.

A törzstagok rituális formában gyakorolják az egymás iránti gyűlöletük fejlesztését és gerjesztését. A törzsi specifikus média támogatásával a törzstagok változatos felületeket hoznak létre annak érdekében, hogy egymás gyengeségeit, hibáit és gyarlóságait fürkészhessék, valamint azokat megítélhessék és a hozzájuk tartozó tagokat meggyalázhassák.

Ezeken a rituálékon keresztül mindkét fél erősödik. A mocskolódó erősítheti gyűlölködést tartó izmait. A megvetettben pedig el kezdhet végre forrni a gyűlölet. Az egyetlen felület, amelyen keresztül minden törzstag nyer. Van, aki egy feledhetetlen élményt, van aki egy életre szóló tapasztalatot nyer.

A humor és önfeledség érzése a kiváltságosaké, azoké, akik nem tudnak a játékszabályok szerint játszani, viszont rendelkeznek, olyan egyedi képességekkel, amelyre a törzsnek mindenképpen szüksége van. Így a törzstagok és vezetőik hagyják, hogy egy ilyen kisebbség létezhessen a törzsön belül ugyanakkor, a keveredés elkerülése végett, elszeparálva a törzs ’egyen’ tagjairól.

A törzs kiváltságos helyzetben tartja varázslóit, akik többségében semmi hasznosat nem képesek létrehozni, azonban átlagon felüli ön-marketing adottsággal rendelkeznek.

Mivel a törzs tagjai teljes egészében a látható világ rabjai és így nem rendelkeznek azzal, a talentummal, amely bejárást adhatna nekik a láthatatlan világba, így a törzstagok az önjelölt varázslók segítségével remélik a bejárást a tudaton és a láthatón túliba.

Mivel a varázslók többsége, maga is csupán a törzsi lét rabja, így nem tehet mást, mint, hogy az eddiginél is nagyobb zavart kelt a keresőben, annak érdekében, hogy az átverés észrevétlen maradhasson.

A varázslók többsége a nagy szavak bajnoka, a törzstagok pedig a nagy szavak lelkes hívei. A törzs tagjai számára szinte lehelten a saját élmények gyűjtése, mivel álmatlan pillanataik többségét a létért való küzdelemre fordítják. Így a tagok megelégszenek azzal, hogy a nagy szavak árnyékában fürdőzhetnek, miközben a haszontalan varázslókat módos státuszba emelik hozzájárulásaik segítségével.

A törzsbe tartozás élet és halál kérdése.

A törzs vezetősége nem szimpatizál azon törzstagokkal, akik rendelkeznek az úgynevezett ‘nem szükséges tudással’. A kontrolhatóság a törzsi lét alapeleme, amely elem több oldalról is támogatott. A törzsi vezetők nem támogatják a törzstagok szabad gondolkodását illetve arra való törekvését, viszont, mivel a törzs demokratikus formában működik, nem akadályozhatja meg azt. Ennek érdekében, a törzsi vezetők változatos stratégiákat alkalmaznak, annak érdekében, hogy a ’tudás’ és a ’valóság’ rejtve maradjon a törzstagok elől.

A törzsi nyelvi és kultúra sajátosságait a törzs tagjai arra használják fel, hogy létük egyediségét bizonygassák valamint alapot arra, hogy elutasíthassanak mindet, ami ettől eltérő. A törzs többsége úgy véli, hogy minden, ami más az egyben félelmetes és legyőzhetetlen. Ebből kifolyólag a törzs vezetősége igyekszik blokkolni az ’egyéb’ forrásokból érkező információkat azáltal, hogy nem támogatja az információ felvételéhez szükséges képességek kultiválását a törzsön belül.

A törzsi vezetők a törzstagok többségének jóváhagyásával jár el, így képviseli azok elvárásait és érdekeit.

***

Foly. köv. …

 ***

torzs

Ebben az Afrikai törzsben, amikor valaki valami rosszat tesz, a többiek ezt az embert a falu központjába viszik, ahol körbe veszik őt és két napon át nem tesznek mást, mint megosztják a ’rossz-tevővel’, mindazt a  jót, amit ez ez ember eddigi élete során tett. A törzstagok, hiszik, hogy minden ember alapjában véve jó, de hibázik néha; mely hiba nem más, mint támogatásért való könyörgés. Ezzel a rituáléval nem tesznek mást, mint hozzájárulnak ahhoz, hogy a ’rossz-tevő’ újra kapcsolatba kerülhessen ’jó-önmagával’.

Footprints in the sand

Itthon vagyok!

“Egy dolgot akartam elkerülni: hogy csak kesergésből álljon a film. Inkább azt akartam üzenni, hogy a szolidaritás hazánkban sokszor hiánycikk, de mindig van remény.”

NEM TUDHATOM from szirmai on Vimeo.

Forrás

Nagyon megindító, nagyon szép. Bár tudnék kötödni hozzá… de remélem vannak … és sokan … akik tudnak … mégsem mehet innen el mindenki … valakinek meg kell vívnia azokat a kis harcokat, ami ahhoz kell, hogy lépésről lépésre minden egy kicsit jobb legyen … hogy élhetőbb legyen az “itthon’ …

A zavarosban

Kalandozásaim a Magyar nyelvoktatásban

Aszondgya nekem, a nyelviskola vezetője, este fél kilenckor a telefonban, hogy nagyon kéne, hogy segítsek. Mondom, sajna nekem órám van holnap este, nem tudom a helyettesítést bevallani. Na, ’de légyszi, légyszi, légyszi’ mondja, ’tedd már át máskorra az órádat! Ez egy államilag támogatott diplomamentő program, ahol nem lehet az órákat se tolni, se halasztani és te már a tízedik ember vagy, akik kérek, de senki sem ér rá ily hírtelen’. ’Ez egy kis nyelviskola – mondja – nincs elég ember, aki be tudna ugrani a másik helyett, ha épp helyettesíteni kell.’ Értem én – mondom – és elkezdek telefonálgatni. Én barom!

Fél óra alatt kiderítettem, hogy át tudom tenni a másnapi órámat egy későbbi időpontba, és meg tudom csinálni a potom 4 tanórányi helyettesítést másnap. A kollegina hagyott anyagot, hogy mégis mit tanítsak. Csak az volt a gond, hogy a fénymásolatot nem lehetett elolvasni. Majd megkértem az nyelviskola vezetőjét, hogy küldjön egy e-mail – mondván este fél tíz van – amiben leírja, hogy mi a tényállás ezzel az egész helyettesítéssel kapcsolatban.

Ez jött az e-mailben: „Szia. A mappa és a tudnivalók az XX-nél. (Tanár neve és telefonszáma) (Helyszín) 17.00-20.00 Nagyon köszi”

Majd elmentem letanítani a helyettesítést. Az óra kellemes hangulatban lement. Mindenki, még én is, jól éreztem magam a csoporttal.

A felelős tanárnő megkért, hogy a nap végén legyek kedves és adjam le azoknak a nevét, egy SMS-ben, akik nem vettek részt az órán, mert azokat neki 48 órán belül egy internetes portálon keresztül le kell adnia a minisztérium felé. Amit én ’postfordultával’ meg is tettem.

Ezt a választ kaptam az SMS-emre: „Köszönöm. Én meg az óra díjat hagyom ott neked.”

Micsoda???

Gondoltam írok, kis tudakozódó levelet az iskola vezetőjének: „ Szia. Helyettesítés miatt kereslek. Az XY azt az üzenetet küldte h valami pénzt ott hagy nekem XX-nél az irodában a helyettesítésért. Ezt nem értem. Megtennéd, h elmondod h ez h történik ez nálatok? Köszönöm.”

Válasz: „Szia, alvállalkozók vagyunk és ez az egyszerűbb megoldás, hogy átadja a letanított órák után az óradíjad a XY, aki a szerződést kötött a tanfolyamra.”

Mikor? Hol? Kinél? Mennyit? Válasz e-mailem: Ez mikor történik és milyen díjazásban? Köszi

Nincs válasz!*

Szóval az van, hogy ’segíts’, de jó tett helyébe jót ne várj, mert az nem tudunk adni. Ja, és nem rosszindulatból, vagy galádságból. Nem; azért ne várj semmi emberit, gondoskodót vagy elegendő információt, mert én és mi a többség így működünk itt.  Én – és jelzem a kollégáim többsége – mielőtt elmegyek egy helyettesítést bevállalni, nem tudom, hogy mit fogok csinálni vagy, hogy ki és mennyit fizet majd a munkámért. Nem szoktam megkérdezni. Minden úgy is kiderül a végén. Ha meg az, ami kerül, netán nem tetszik majd nekem, az sem gond. Így legalább panaszkodatok a szomszédnak, egy kicsit arról, hogy milyen szar a helyzetem. Én így élek. És nekem az is OK, hogy van olyan tanítványunk, aki részegen jár be órára, már 5 tanárt emésztett fel, de még mindig fizető vendég, akinek, a státuszából kifolyólag, ‘mindig igaza van’. Te lehet kiborultál tőle, mert a te gyomrod ezt nem veszi be, de én ebben a világban élek. Egy olyan világban, ahol életben kell maradni minden áron, és ebben a világban én nem tehetem meg azt, hogy a sarkamra állok, elküldöm az embert melegebb éghajlatokra, neked pedig megmondom, őszintén kerek-perec, hogy mit vállalsz be, amikor nálam helyettesítést vállalsz.

Tudod, az én világomban minden egy nagy sötét ködben úszik, mert itt, a zavarosban többségünk jól tud halászni. Lehet kicsit kényelmetlen, és egyeseknek kimondottan veszélyes ez a létforma, de mi ezt itt így csináljuk. A gulyás mellett a zavarosban halászás a specialitásunk. Sajnálom, hogy neked ez nem jön be. Idővel pedig egész jól meg lehet szokni. Idővel már észre sem veszed, amikor átvernek a palánkon, amikor meg észreveszed már úgy is késő, addigra már aláírtad a halálos ítéletedet is.

De, ha neked ez nem tetszik, húzz odébb!

* jött válasz. a melót kevesebb óradíjért csináltam meg, mind a megszokott, amit 4 napi késéssel tudtam meg … no comment.

Taníts meg!

Azt mondja nekem a nyelviskola titkárnője, hogy teljesen meg van döbbenve azon, hogy készülök az óráimra. Én meg azon vagyok megdöbbenve, amit ő mond. Mi a jó eget tanítanék, ha nem készülnék fel az órámra? Zsigerből is megy, de az kissé sablonos lenne, mert már ezerszer használtam, attól jön zsigerből, ugye!

Aszondgya, van olyan tanárnő, aki kívülről tudja az ’elementary’ könyvet, már kis sem nyitja, úgy tanítja.

A könyvet??? Nem az embert kéne tanítania???

Majd elgondolkoztam, hogy vajh hogyan is juthattunk el ide.

Hat tanítványból öt nem motivált, arra hogy megtanuljon angolul. Az, hogy beszélhet egy olyan nyelven, amit a világ lakosságának 50% beszél, nem elég motiváció. Csak azért jár be az órára, mert ingyen van. Mindig van valami indok, vagy ideje nincsen szegénynek, vagy nyelvérzéke, vagy mit tudom én. Lustaság fél egészség alapon – ez az én véleményem!

Majd miután egy órát azzal töltöttünk, hogy ha már ingyen órája jár, találjunk valami motivációt arra, hogy végig járja a kurzust, kiderül, hogy az még csak OK, hogy bejár (ez sem igaz mindenkinél), de csinálni semmit ne kelljen. Következő órára simán eljön anélkül, hogy bele szagolt volna az előző órai anyagba. Néz bambán, és már be is bizonyította magának, hogy erre neki se ideje, se energiája nincsen. Itt erőfeszítéseket kell tenni, amihez igazán nem fűlik a foga, ja és még hülyét is kell csinálnia magából, amikor épp elszar valamit. Ez már több a soknál!

És így van az, hogy a Magyarok 73% nem beszél semmilyen idegen nyelven.

Én, bár szeretek tanítani, rühellek olyanokkal foglalkozni, akiknek nincsen kedvük tanulni. Teljesen felesleges erőfeszítés mindkét oldalon.

Az a lelkes egyed, aki pedig szívesen tanul, ha már megadatik, hirtelen a kivételezettek táborában érzi magát és csettintésre szeretné, ha kedves tanár-szolga ugrana minden kérésére.

Valami egészséges középút?

És végül, de nem utolsó sorban, az, ami véglegesen kiveri szerintem a biztosítékot tanár kollégáimnál, a tisztelet teljes hiánya. Szinte mindenkitől, akinek eddig nem sikerült megtanulnia angolul, azt hallom, hogy az előző angol tanár milyen egy szar alak volt, és mennyire nem tudott tanítani. De komolyan? Tényleg, attól függ, hogy te megtanulsz-e valamit, hogy ki tanítja azt? Még egy öt éves gyereknél érthető lenne ez a mentalitás, de egy 30 évesnél???

Mindezt potom 2200-2500 Ft (45p) óránként. Ez az órabér nem is lenne rossz, akkor, ha minden órára nem legalább még egyszer annyit kellene készülni, azért, hogy annak az órának óra szaga legyen; valamint, ha nem kellene egyik helyről a másikra vándorolni a különböző órákra, ami igen sok időt és pénzt emészt fel. Kiszámoltam egyszer a tényleges órabérem olyan kb. 850Ft, amennyit ma egy nyolc általánost végzett, fegyvertartási engedéllyel rendelkező örző-védő ember keres a TESCO-ban.

Egyetemre jártunk, próbáltunk valamit olyan jól megtanulni, hogy azt másoknak tovább tudjuk adni.

Ezért cserébe, kapunk egy szar fizetést, néhány keresetlen szót és egy néhány ’kikérem magamnak’-ot … jó arány …

picture source

 

KV és neurózis

Kávé illattól bűzlök. Bűzlök, mert a KV nem bennem, hanem rajtam van.

Senki sem szól egy szót sem. Ahogy az lenni szokott. Én meg csak üvöltenék, hogy végre felébredjen örökös álmából a némber. Nem teszem. Veszett fejsze nyele.

A nő hirtelen megállt a térben. Úgy tűnt, azt sem tudja, hogy hol van. A gondolatai már régen (ha egyáltalán) nem ott jártak, hol épp ő járt. Majd hirtelen megfordult, és én, aki épp mögé értem a kávémmal már csak annak lehettem tanúja, ahogy a KV annak teljes melegségében végig ömlött az élőmön. A nő mintha észre sem vette volna, ami történt. Miközben exkuzálta magát már lépett is tovább. Én pedig KV-ba fagyva álltam a BÜFÉ előtt.

És senki sem szólt egy szót sem.

Mert senki sem volt ott. Csak én. Mindenki más valahol egészen máshol járt, bár testben mind ott álltak vagy ültek körülöttem, mégsem voltak ott, hogy észre vehessék, hogy mi is történt.

És ekkor értettem meg, hogy az emberek nem rosszak. Egyszerűen csak nincsenek ott, nincsenek jelen, hogy részt vehessenek egymás életében, azért hogy felajánlhassák segítségüket vagy együtt érzésüket.

Egyedül álltam a neurológia tömött folyosóján, a BÜFÉ-vel szemben, nyakig kávéba fagyva.

Azon tűnődöm választott vakságunk juttat-e bennünket, többességünket, a neurózishoz kb. 50 éves korunkra? Vajon hova tűnik el, vagy eltűnik-e egyáltalán lényükből valaha a sok ki nem mondott tartalom, mindaz, aminek soha nem adunk hangot, ami felett lesütjük a szemünket, ami mellett szótlanul elmegyünk? Mindezek hol raktározódnak el bennünk?

Mit élhet meg egy olyan ember, aki egy másikat szenvedni lát, de ösztönös segítségnyújtás helyett, csak lesüti a szemét és gondolatban arrébb lép? Csupán, azért, mert a helyzetet túlságosan kényelmetlennek ítéli meg, főként azért, mert nem tudja, hogy pontosan, mi lenne a megfelelő reakció ebben a helyzetben. Mit él meg az az ember, aki jó szándékát, ami ugyan ott bugyog benne valahol mélyen, nem képes felajánlani egy másiknak csak azért, mert fél a megítéléstől?

Szerintem, ezek az apró élet helyzetek, olyanok, mint a cipőbe szorult homokszemek, amelyek észrevétlen törik fel az ember lábát, amit már csak akkor veszünk észre, amikor vérzik.

image source

 

Egyedül

1260890_502225486530996_1589333316_n

Orwell 1984

Orwell 1984

Itt nem szabad újítónak lenni. Itt csak megszabott játékszabályok szerint, egy előre elrendelt utat szabad csak követni, és minden körülmények között megmaradni azon.

A legszomorúbb talán, az hogy, azok, akik újítónak számítanak ezen a vidéken maguk is csupán egy már járt utat követnek és észre sem veszik, hogy túlságosan félnek ahhoz, hogy ténylegesen valami újat hozzanak létre, hogy olyan döntéseket merjenek meghozni, amelynek nem tudható, hogy hova vezetnek.

Ismerek olyan, aki annyira lelkesedésében, annyira kontrolálja a környezetét, hogy az, amit közben csinál, szinte eredetinek látszik, de a végeredmény az újítás egyetlen feltételének sem felel meg. Mentségére megjegyzendő, hogy demokratikus vezetés mellett még újat nem sokan alkottak. Az alkotás magányos feladat. A többség a szarrá égett kísérletezőt az ajtó  másik oldalán várja, azért, hogy átvehesse a kikísérletezett terméket és demokratikus egyetértésben megvitassák, hogy az miért veszélyezteti az emberiséget és sutba vágja azt legalább 100 évre.

A félelem olyan, mint a szagtalan gyilkos gáz, minden lélegzetvételünket megmételyezi. Talán az a legmurisabb, hogy félelmeinket megracionalizáljuk, annak érdekében, hogy ne égessen annyira, azért, hogy nem csupán égbe kiáltott szó legyen, hanem, hogy másokat is gúzsba köthessünk vele.

Az a legszomorúbb, hogy nem állunk meg addig, míg annyira be nem paráztatjuk a környezetünket, hogy abban már egy csöpp lelkesedés sem marad és az vagy világnak szalad, vagy  be áll a sorba, lelketlen. Orwell 1984.

Döbbenten konstatálom, hogy milyen kifinomultan félünk mi itt, szinte mindentől. A félelemnek olyan mélységei és magasságai  vannak jelen, hogy az már bicskanyitogató, mert nincsen már egyetlen jó ellenérv sem. A félelem minden szegletét megracionalizáltuk, és kivédtünk minden lehetséges bujttatót, ahol félelmeinket megkérdőjelezhetnénk, bebiztosítottuk magunkat a végletekig, főleg elméletekkel.

Talán, ha azt üvölteném körbe-körbe, hogy HAGYD ABBA A PRAÁZÁST! MINDEN OK LESZ! NYUGI, TÚLÉLJÜK! ENGEDD, HOGY MENJEN, HALADJON A DOLOG ELŐRE!

De nem üvöltök, csak hagyom és figyelem az egyre szofisztikáltabb félelem köröket. Szomorkodom. Olyan sok tehetség van itt, meg lehetőség is. Csak épp eredmény nem sok van. De hogyan is lehetne, hisz, mindenekelőtt biztonságban kell lenni és minden pillanatban ott van egy újabb akadály, egy újabb jól megracionalizált jó ok, ami miatt a dolgok nem haladhatnak tovább és vissza kell térni a régi, jólbeválthoz.

A bizonytalant szinte senki sem tudja bevállalni.

Valamitől mindig félni kell és félteni kell, ami miatt, az új nem nőhet fel, nem alakulhat ki, nem verhet gyökeret.

Maradunk a ketrecben, mert az élet így biztonságos és kellően racionalizálható, és valószínűsíthetően működő képes is. Pedig lehetne másképp. Itt lehetne már az ideje, hogy kilépjünk Orwell szürke 1984-éből.

Your shit, my shit

We all deal with some shit. It occasionally looks enormous, and sometimes we do not even notice its existence. However, the more you dig into your own shit to see what it is made of, the more you realize its basic elements. Eventually, you come to see he sticky soil the makes up the web of your life. Some call it fate. Some call it Karma. Some call it misfortune. Some, simply, call it life. No matter how you call it, it only has one reason to its existence to ‘teach’ you about Love.

I know it sounds weird to say that your ‘shit’ is your greatest teacher, but actually this is the truth. Have you ever noticed the patterns that makes your daily life? Starting with the way you get out of bed. Are you excited to start your day? How do you start your day? With struggle and unease or with a smile? Do you start your day with meditation or coffee? How much of God’s Life Force do you allow to rush through you or do you replace it with caffeine?

With each drop of awareness you can go deeper into the material of your shit. If you start observing yourself like a investigative hawk, not missing a beat, you soon start to realize the one main vain that feeds all the other little ones, the artery that feeds every thought and action in your daily life.

So, what is it that runs you? What is this image that you hold so true to yourself that under no circumstances, even on your deathbed, you find challenging to release? Are you Lancelot, the gloomy knight, who vowed to protect the kingdom but never to be appreciated for it?

Or, are you the stubborn ox who knows it all but deep inside you feel insecure and lost all the time?

Or, are you the princess who spends her whole life waiting for the prince to safe you from the doom of your environment and the people who don’t seem to understand your fragile nature?

I am the repenting martyr. I believe that God has turned away from me. My shit revolves around sin and punishment. Somewhere deep inside of me- my artery – I am convinced that I must have done something wrong, at some point of my life (either this or in a previous one) and so I am doomed for this lifetime. My version of punishment is to serve others without any reward whatsoever. My shit tells me not to dare take care of myself or accept any support until I am done repenting. So, I live my life in the purgatory waiting for redemption that never comes.

http://www.dreamstime.com/stock-photos-dung-pooh-other-shit-collection-image23237853

So what’s the learning in Love for me? My redemption – the Love I wish to receive – is forgiveness that does not seem to come, no matter how hard I try and please the Gods with my good deeds. It is because I expect it from the wrong source. I am waiting for God to forgive me. However, it is actually me who cannot forgive myself and so to release myself from living in my shit.

Társadalmi Riport 2014

A Társadalmi Riport 1990 óta kétévente mutatja be a magyar társadalom legfontosabb változásait. Empirikus elemzéseket és értékeléseket közöl, igyekszik követni a magyar társadalom legfontosabb folyamatait.

Hogy alakult a magyar gazdaság és társadalom felzárkózása az Európai Unió országaihoz viszonyítva?
Miképpen változtak a fontosabb demográfiai trendek?
Iskolázottabbak lettünk-e, jobbak lettek-e a kompetenciáink?
Mennyivel nőtt a foglalkoztatottság és a munkahelyek száma?
Mit tudunk a Magyarországról elindult elvándorlás motívumairól és lehetséges hatásairól?
Hogy változtatott attitűdjeinken a gazdasági válság és a politika?
Hogyan alakult át a politikai intézményrendszer, milyen politikai folyamatok zajlottak le?
Milyen politikai törésvonalak jellemzik a magyar társadalmat?”

A teljes cikk az alábbi linken található.

Cikk

Az elhanyagolt emberek országa

Minden olyan szépnek tűnik. Egyre szebbek az épületek. Egyre fényesebbek az autók. Egyre tisztábbak az utcák és egyre kifinomultabb az öltözködési stílusunk. Egyre több a kulturális szórakozási lehetőség. Egyre több a szórakozási es gyógyulási  lehetőség a nagyközönség számára. Minden egyre szofisztikáltabb és egyre magasabbak a termékek minősége. Kivéve az élet szintvonalat. Az valahogy nem akar elmozdulni a béka segge alól. Természetesen, ez nem mindenkire igaz, csak a többségre.

Ez az elhanyagolt emberek országa, mert bár minden szépnek és különlegesnek tűnik kívülről, belül mégis rohad a lét. A rutin es elfásultság mindent átható bűze terjeng a hétköznapokban, hétvégén pedig a csülök és alkohol szag. Köhögés, köszvény és fejfájás nyomja rá bélyegét az érzékekre és a mindennapokra.

Mindenki első szeretne lenni, mert vagy első itt az ember vagy utolsó és az egyenlő az utolsó kutyával, a vesztessel. Nincsenek kreatív alternatívak. Akiknek ajánlhatnának, azok már ott járnak az innen elvezető úton. Kegyetlenség vagy gyengeségek sora között lehet választani az elhanyagolt emberek országában. Van, akinek marokba fogják a tökeit míg vér nem csorog a szája szélén, és van olyan, aki azokat fogja az utolsó csepp vérig.

bull-balls

Akinek dolga lenne odafigyelni az, úgy tűnik, csak magával van elfoglalva és önnön kínján tovább nem lát, de, lehet, nem is akar. Neki az nem dolga. Neki CSAK a fegyelmezés és  büntetés a dolga, az hogy biztosítva legyen egy olyan rend, ami csak a káoszban érzi jól magát.

Van, aki sir és van, aki nevet, de senki sem tudja, hogy pontosan miért. Van, aki azt hiszi, hogy sikk búbánatosnak mutatkozni és van, aki egy általa kreált elvarázsolt világban él és azon túl semmit sem lát. Mégis legbelül mindenkinek szar, bár van olyan, aki ezt nem veszi észre és ettől úgy tűnik, neki, hogy ő boldogabb.

Az elhanyagolt emberek országában három fajta lény él. A barbár, aki mindenkin átgázolva szerzi meg magának, amit csak akar. A káosz eszköze a megfélemlítés. A másik lény, a tündér királylány, aki számára a lét az észrevétlen létezésben merül ki … „csak meg ne lássanak … csak észre ne vegyék, hogy én is itt vagyok, mert csak addig vagyok biztonságban, ameddig láthatatlan vagyok”. És végül, ott a tenni akarók népes tábora, akik kivonulnak, felvonulnak, beszólnak, szónokolnak, tanítanak, fejlesztenek  … végül vagy kitartanak és  belefásulnak vagy elmenekülnek innen a bármibe.

Az elhanyagolt emberek országa egy méltatlan hely. Van, aki azt gondolja ugyan, hogy a személyéhez fűződő elismerő szavakat rá lehet húzni a teljes valóságra, de ez nem igaz. Az egyes ember elismertsége és ahhoz kapcsolódó jó léte nem emeli fel ennek a helynek a méltóságát, mert ahhoz túl gyenge még a tisztelet és figyelmesség ereje, hogy az áthathassa a teljes társadalmat. De a többséget, ez egy cseppet sem zavarja, hiszen az ő zárt világát nem érinti meg az otthontalanok áporodott bűze, vagy a lakásukban megfagyó nyugdíjasok látványa. A wellness hétvégék locs-pocsolásának mámora elnyomja a segélykérők kiáltását.

A nagy-főnök minden ténykedése arra az egyetlen egy dologra irányul, hogy a rosszul menedzselt dolgai okozta hiányokat fejvesztve tömködje. Nem néz se embert, se Istent. A kapkodás még több káoszt szül, amelyben sérül minden, amit ér.

Az elhanyagolt emberek országában gondoskodás érzet helyett kiszolgáltatottság érzet várja az ide honosodót.

Bull-balls1-300x2721

Az IT specialista

Két hete nincs netem a munkában. Kód, stb. OK, tudtam meg, oszt mégsem gyün be az infó és senki sem érti miért. A tanítást igen megnehezíti az internet-hozzáférés-nélküliség, mivel online szótárakat és néha online feladatokat is csinálunk. Természetesen, mindig van megoldás, valaki megosztja velem a saját magán telefon hálózatán lévő internet szolgáltatást.

Ma, azonban, gondoltam utána járok a dolognak és felhívtam a központi céges IT gurut – mindenek tudóját -, hogy legyen kedves segítsen kideríteni és megfixálni az internet hozzáférésemet, amely az elmúlt 6 hónapban tökéletes működött, majd egyszer csak nem.

Andor úr bejelentette, hogy nem tudja, miért nem működik a dolog és ezzel letette a telefont. Mikor visszahívtam, hogy mégiscsak találjunk már valami megoldást, bejelentette, hogy nincsen, mert ha kapcsolódom a hálózathoz, amely nem ad le ’infót’, akkor ott ő már bizony tenni semmit nem tud.

WTF??

Majd elgondolkodtam azon, hogy vajon miért pont ő tölti itt be az IT specialista pozíciót???

obrazok17

Egy kis tiszteletet, pliiiiiiiiiiiiiiz!

Az akupunktúra híve vagyok. Többször is járta már szurkálós dokiknál itthon és külföldön is. Az angol szurkálós dokimat kimondottan kedveltem. Nagy tudású doki volt és amellett kedves és figyelmes is. Azonban, most kicsit messze kellene járnom hozzá konzultációra, innen észak Londonba.

Így hát kedd reggel 9re elmentem egy itteni szurkálós emberhez, aki még orvos professzor is volt, a kínai tudományok ismerete mellett.

Oh, bár ne mentem volna!

Egy jó órát vezettem. Bár a forgalom nem volt elviselhetetlen, azért az egy óra elteltével semmi másra nem vágytam, mint egy WC-re és hogy mindenki békén hagyjon! Nem tudom már biztosan, hogy feltétel volt-e az üres gyomor, de úgy gondoltam, hogy az jó lehet egy hasi vizsgálat előtt, még ha azt egy kínai orvos is végzi.

Nagyon büszke vagyok magamra, amiatt, hogy csak 5 percet késtem a reggeli csúcs ellenére. A recepción két fiatal lány várt, akiknek az életkora összeadva sem tette ki az enyémet. Megérkezésem után nem sokkal már mindketten lelkesen salátát majszoltak, miközben az űrlapokat töltögették és üdvözölték a gyógyulni vágyókat. Kicsit érdekes volt. A hely, azonban vadiúj volt, tiszta talán kicsit befejezetlen, de tiszta.

A professzor úrról egy ismerősömtől hallottam, aki maga is csak hallomásból tudott róla, mivel azonban, az ő ismerőse, aki rákban szenvedett és meggyógyult esküdött a professzor úr szaktudására! Hát bejelentkeztem!

A mulatságos az, hogy bár a professzor úrhoz jelentkeztem be, soha nem találkoztam vele!

Megérkezésem után a lyányok a kezembe nyomtak valami nyomtatványt, elkértek tőlem 11ezer forintot, amelyből csak a vizit díját voltam hajlandó kifizetni, mivel nem voltam abban biztos, hogy kezelésre is vágyni fogok a vizit után. Jól tettem, mert a végén még a 4ezremért is sorba kellett állnom, hogy visszakapjam.

Körülbelül egy órácskát ücsörögtem lelkesen, miközben kétszer is meglátogattam a mellék helységet, mivel semmi sem volt bennem, ami a vizet fogta volna! A professzor úr közben, körbe-körbe szaladgált, fehér köpenyes urakkal, akik leginkább tanítványoknak tűntek. Lelkesen mutatta be nekik azokat a visszajáró pacienseket – ők kezelésekre vártak nem konzultációra, mint én – akik szerinte érdekes esetek voltak. Közben, azok, akik újbetegek voltak és ebből következően rá vártak pedig várhattak napestig … kevésbé lelkesen!

Majd, olyan tíz óra magasságban, megjelent egy nővérkének tűnő hölgy, aki elkezdte körbe kérdezni az ücsörgőket, hogy kire várnak. A mellettem ülő hölgy kicsit szúrósan jegyezte meg a nővér kérdésére, hogy ő a professzor úr fél kilences betege.

Na, ekkor álltam fel én és hagytam el a süllyedő hajót, de sebesen! Ha a fél 9-es hölgynek tíz óráig nem volt esélye bejutni a professzor úrhoz, akinek láthatóan nem volt kedve a  betegeivel foglalkozni, akkor mi várhatott rám a 9 órásra?!

Némileg felháborodottan hagytam el a rendelőt, ahol feleslegesen ültem egy jó órácskát. A kb. húsz éves recepciós lány egy pillanatig sem gondolta, hogy egy óra várakozás gáz, főleg, ha időpontra megy a szegény gyógyulni vágyó. Csak annyit kérdezett tőlem, mikor jeleztem, hogy nem maradok tovább, hogy kérek-e új időpontot. Nem tudom miből gondolta, hogy vissza akarok menni??

Azt hiszem a legszomorúbb számomra, azt látni, hogy mennyire kiszolgáltatott a gyógyulni vágyó. Még a körzeti orvosnál sem kell várnom egy órát, ha időpontra megyek. Azt gondolnám, hogy 11ezer forintért megtisztelhetne az orvosom azzal, hogy nem várat meg egy órácskát, vagy ki tudja mennyit, azt gondolván, hogy mivel ő van értem így úgy bánhat velem, ahogy kedve tartja – minden tiszteltet nélkülözve.

accu

Ki  nevet a végén?

Akinek a legnagyobb a hangja az nyer … átvitt értelemben persze, mert valójában sincsenek se győztesek, se vesztesek.

Most jöttem rá, hogy amikor valaki elcsesz valamit és le akarja magáról rázni a felelősséget, semmi más dolga nincsen, mint egy nagy patáliát csinálni, amitől mindenkinek égnek áll a haja és más vágya sincsen mint elmenekülni.

És kire marad ott a szar? Arra, aki elszaladt az ordítozás elől. A másik meg nevet a markába.

Persze, ha nem szaladt volna, akkor keresztül kellett volna vágni magát egyrészt azon, hogy elviselje a minden emberi hangnemet nélkülöző mocskolódást és annak félelmét, hogy az elmebeteg nagyobb kárt csinál, nem hogy rendbe tenné, amit elcseszett. És mindez ki tudja mennyi ideig tartott volna.

A viszály egy állandó állapot, amely mindaddig tart míg valaki meg nem unja és be nem vállalja a ’vesztes’ szerepét.

Ki nevet a végén?

Nos, azt gondolom, hogy a másik nevet … tudatlanságában, hogy sikerült kicsesznie a másikkal, hogy lerázhatta a felelősség terhét. Ugyanakkor semmi sem változott és rá pontosan ugyan azok a leckék várnak újra és újra megfejthetetlen.

Én meg lépek tovább, fellélegezve. Ugyan, még mindig keresem azt az embert vagy embereket, akik segítenek majd nekem ’szívvel-lélekkel’ megvalósítani egy álmot. De mégis inkább veszem magamra az otthagyott szart és találok valakit, aki rendbe teszi majd ezt nekem, mint együtt létezni, valakivel aki velejéig romlott. És bár sajnálom, hogy mindez így alakult mégis úgy érzem, hogy nekem még mindig van esélyem ’győzedelmeskedni’ …

man-who-laughs-veidt

A múlt fogságában

Az első tétova lépegetés után, úgy döntöttünk, hogy táskákat fogunk gyártani. A végső cél nem ez, de újra hasznosított anyagból ezt a legegyszerűbb. Persze mi nem akarunk az egyszerűség szintésén megmaradni, de kezdetnek tökéletes.
Honlap 

Az image-t akartuk elsősorban építeni, azt láthatóvá tenni, hogy ez, amit mi csinálunk, az bohókás és még környezet barát is, hogy lehet mosolyogva egy kis bolondsággal együtt jól élni.

Oszt elindult a pörgés. Dőltek a táskák. Szaladtunk fotóztatni. Éjszakánként bepakolni a lefotózott termékeket a különféle webshop-okba. Éjt nap alá téve dübörgött a képezet.

Míg egy nap meg nem jelent egy lány. Mint kiderült neki ez a szakmája. Nem csak a varrás, de a visszaforgatott termékekből kreatív termékek készítése is, ja, és tervező is. Kedves de szigorú lány. Annyira szigorú, hogy mikor megmutattam neki a már kész táskáinkat, hanyatt esett, majd megkérdezte OK lenne-e nekem, ha elmondaná a problémákat a termékekkel. Mondtam, persze, minden visszajelzés jól jön, több szem többet lát. Hát, inkább el se kezdte volna. Nem sorolom a különféle problémákat, amelyek alapjában véve egyetlen pontba sűríthetőek – nem-törődömség! De az dögivel. Egyik táska sem rossz, sőt nagyon kreatívak és egyediek, sőt lehet, hogy egy hozzá-nem-értő szem észre sem venné azokat a ’hibákat’, amelyek rejtve maradtak előlünk is, persze, laikusok elől.

És elindult a down-hill.

Az még csak hagyján lett volna, ha vissza tudnánk vinni a táskákat a gyártóhoz (varrónőhöz), aki mellékesen a legjobbnak vallja magát a szakmában, ezért is dolgozik szabadúszóként. De nem tudjuk, mert időközben a varrónőből kibújt az ördög és elkezdett kánkán táncot járni.

Itt olvasható lejjebb az a levelezés, amely annak a két kép sorozatnak az eredménye, amelyek két olyan táskáról készültek, amelyet nem ez a fergeteges varrónő készített, akihez kb. 30 db táskát kellett volna visszavinnünk javításra.

A kolléganőm ezt az üzit kapta ma délután, a második ’illetéktelen’ táska honlapra kerülése után:
kérlek beszéld meg MM-vel, hogy jöjjön el kedd estig vigye el az ittlévő holmitokat. Csak addig tudom tárolni, a férjem ki fogja dobni, ha és amennyiben nem viszitek el!!!! Kikérem magamnak a hangnemet! Amit vétettem természetese korrigálom! MM várom, sajnos mást nem tudok fogadni, a férjem nagyon mérges, hogy ez nem átjáró ház! Sajnálom Sok sikert, most már van pénz a nagyképűségedhez, van befektető! Gratulálok! Kérlek kímélj meg a borzalmas stílusodtól, mivel MM a kompetens, ezek után csak és kizárólag vele kommunikálok, mármint a cuccok átadásánál. Elő lesz készítve, a lakásba többé nem jöhetsz be! Minden jót!

Köztem és a varrónő között pedig ezek az üzik mentek FBn:
MM nagyon megkérlek, sürgősen gyere el az anyagjaitokért! Nem tudom tovább tárolni!!! Sajnálom, hétfőn, de legkésőbb kedden vidd el azokat. A XY tárgyalni nem akarok, nehezen tűröm az igazságtalanságot és a szemtelenséget. Valami gond van, úgy szólni kellett volna!!!!! Amennyiben hibát vétettem, azt mindenképpen korrigálom, tisztességes ember lévén!!! Azonban ez nem átjáró ház. Kérlek szépen gyere el a cuccokért kedd bezárólag, nem tudom tárolni. A férjem kidobálja, mert igen büdös némely! Várom válaszod, bár próbáltalak hívni,lnem válaszoltál, ami persze nem megoldás, de Te tudod!!!! Tehát kedd estig tudom tárolni és utána sajnos felelősséget vállalni nem tudok a férjem kidobja a kukába. Sajnálom! Várom válaszod, hogy mikor tudsz jönni, azokat leviszem egyáltalán ide nem kell jönnötök többé. Köszönettel: Z
próbállak hívni nem veszed föl, beszélnünk kell, hogy mikor jössz!
Várom a válaszod!
Légy szíves válaszolj mi legyen, kérlek!!!!!

(a fentiek kb 5 perc leforágsa alatt vasárnap ebédidőben)

Ebédelünk! Várj egy kicsit légy szíves. Mindjárt írni fogok!!!

(Majd a folytatás) Bocsánat, várom!!
Szia. Döbbenten olvasom, amiket írsz. Közben beszéltem XY is. Nagyon bánt a stílus, amiben kommunikálsz velünk. Semmilyen szinten nem szolgáltunk rá. Hétfőn este 6 után fogok tudni menni majd a maradék anyagokért, a fonalakért és a doboz kellékért. Meg foglak csörgetni mielőtt indulok. 

Kérlek jelölj meg egy időpontot mikor jössz, kedd este bezárólag a rongyokért????? Férjem nem tárolja tovább!!! Sajnálom!!!

este 6 és 8 között fogok oda menni.
holnap, hétfő este, mint írtam feljebb

Rendben, várlak!!! mindenképpen csörögj rám, mert 4-re orvoshoz megyek, A stílusa a kis barátnődnek engem is bántott, gondolod nem fogom magam hagyni. Nem akarok veszekedni, semmiképp, elég volt a XY viselkedése. Azt gondolja, hogy ő felettem áll mindenben. Nem vagyok csicska, mint ahogyan beszélt velem. Nem adtam el magam, sem a lelkem neki, s nem érdemeltem azt ahogyan ő viselkedett. Erről ennyit, tudod két oldala van a dolognak. Nehezen tűrök dolgokat. Ezzel én ezt be is fejeztem, a többi a XY problémája, nem foglalkozom továbbiakban ezzel. Várom a hívásod! Üdv.

OK hívlak.

amr__prisoner_of_the_past_by_martychan96-d5kamoi

Úgy kíváncsi lennék, hogy két kép, aminek a szövegezése csupán annyit takar, hogy milyen anyagokból készültek a táskák valamint a róluk készült képeket, hogyan válthatott ki ennyi reakciót, egy kreatív azonban silányan dolgozó varrónőből? Érthetetlen!

Ja, és honnan ez a harag, ez az elkeseredettség, és gyűlölet? Vajon mi mehet végbe egy ilyen emberben? Szeretném itt jelezni, hogy senki nem beszélt Z-vel … szürreális volt az egész, mintha mi nekünk be kellett volna csatlakoznunk egy már nagyon régen elkezdett beszélgetésbe, egy darabba, amiben már ki voltak ránk osztva a szerepek, csak a szövegkönyvet felejtették el oda adni nekünk a nagy jelenet előtt.

Oszt, az jutott eszembe, hogy biztosan nem is hozzánk beszélt. Mintha a szüleihez beszélne. Az egyiket mintha kedvelné, de azért haragszik is rá … valamiért. A másikat tuti gyűlöli … valamiért. És ebben a fura helyzetben mi lettünk a szülők, ő pedig vérig sértett gyermekként mocskolódott… gondolom, ahogy azelőtt is csinálta otthon.

Úgy tűnik, hogy a nagyon sérült emberek tényleg nem tudnak felnőni, csak vergődnek a múlt fogságában, tehetetlen, és végeérhetetlen …

Ezt találtam Paulo Coelho blogján válaszul

Are we prisoners of the past?
February 1, 2008 by Paulo Coelho
Dear Readers,

Recently I stumbled upon a question from a reader that intrigued me : are we prisoners of the past?
Please give me your thoughts on that.

Love,
Paulo

Yes, I think one can be a prisoner of the past until one learns to honestly and wholly forgive. Until we can come to understand that there was a purpose for these experiences and free ourselves of the resentment we hold towards others we will be prisoners of our past. We must learn to break free from the ties that bind us. (Tracy’s response)

Source

 

Csak ennyi kell …

Miből tart azt mondani –’Fú, te, ez szuper! Sok sikert nektek!’ És menni tovább. Mert csak ennyi kéne.

Egy-két jó szó, és máris elviselhetőbb lenne a lét ebben az szinte átláthatatlan sötétségben …

Ja, persze, tudom, hogy vannak nagyon jó emberek, akiknek eszükbe jut, sőt, fantasztikus dolgokat hajtanak végre emberek, csak azért, hogy valakinek jobb legyen … végtelen hálám minden egyes embernek, aki nap mind nap, de csak akár egyetlen egyszer is túl tud lépni minden félelmét ,de leginkább önmagán és önzetlenné válni …

Boldog Karácsonyt! <3

in desperation

 

Untitled

 

When angry I find creative self-expression! :)

Kérés és válasz

Az alábbi levelezés egy nyugdíjas szomszéd asszony és a MNB között zajlott le ….

 

Tisztelt Cím,

Az alábbi levelzés (nincs bemásolva) tükrözi az irányú igyekezetemet, hogy sikeresen lemondjam az Astra Biztosítónál kötött kötelező biztosítási szerződésemet és kifzessem a hátralékomat.

Azért fordulunk önökhöz támogatásért, mert a legutolsó levélben a biztosító felmondta velünk azt a velünk kötött szerződésünket, amelyet mi már júliusban felmondtunk náluk és 77 ezer forintot követel rajtunk jogtalanul.

Attól tartunk, hogy mivel nem sikerül érdemben dűlőre jutnunk az elmúlt 2 hónapban, így a biztosító elkezdi behajtatni a nyugdíjamból a követelését.

Minden okmányt csatoltam ismét.

Köszönettel,

… és a válasz
PFK-153894-2014 2
***
Kíváncsi lennék, hogy hányan értenek ebből a levélből egy szót is …  a szomszéd semmit sem… én is csak annyit, hogy a neten nézzünk mindennek utána, főleg a véget nem érő paragrafusoknak …
Megoldás?
Javaslat?
Támogatás??
Bármi érdemi??
Vajon, hogy van az, hogy angliában egyszerűsített kivonatokat küldenek, az egyszeri embernek, ha valami baja van és arra jogi orvoslást keres. Gondolván, hogy az egyszeri ember nem érti a paragrafusokat, ha értené, nem irogatná egyszerű levelét segítségért folyamodva.
Vajon miért szükséges mindenkinek egy jogi diploma ahhoz, hogy legalapvetőbb problémás ügyeit Magyarországon intézni tudja. Persze nem intézi. Fizet. Jön a csekk, meg sem nézi már, hogy ne idegesítse fel magát azon, hogy már megint ki veszi le és mennyivel. Megy oszt befizeti …

Így parkolunk mi!

Becsléseim szerint körülbelül 20 autónyi helyet foglaltak el a ‘lazán’ parkoló kollégák!

Nem tudom, ha fel lenne festve az ingyenes parkoló a Nagyvárad téren, akkor is így parkolnánk-e? Lehet jobb lenne a helyzet, mert nekem úgy tűnik, hogy amikor kötelezve vagyunk valamire, akkor megcsináljuk – kényszeredetten ugyan – azt, ami magunktól eszünkbe sem jutna … figyelembe venni egy másik embert …

Jó itt élni! :(

IMG_5560 IMG_5561 IMG_5562 IMG_5563 IMG_5564

 

 

Nem csoda!

“Mindebből annyit kéne csak észrevennünk, hogy olyan emberek, akiknek van miből, adtak olyan embereknek, akiknek nincs. De a helyzetet egyelőre nem kezelhetjük ilyen természetességgel. A cserdi cigányok úttörők.
Cserdi cigány többségű falu Baranyában. Szeptemberben jártunk ott a helyi csoda miatt. Ami röviden nem más, mint a környék legrosszabb hírű falujából Cserdi pár év alatt messze földön híres, irigyelt település lett. Olyan hely, ahol mindenki akar és tud is dolgozni. Olyan hely, ahol magyarok, cigányok közösen újították fel egymás házait. Olyan hely, ahol a jó tanuló és templomba járó gyerekek ötvenezer forint jutalmat kapnak. Olyan hely, ahol mintaszerű biogazdálkodás folyik. A csoda mozgatója pedig a falu első cigány polgármestere, Bogdán László.”
forrás

HELP!

“Ma reggel munka után, találkoztam egy idős hajléktalan emberrel. Több éve sajnos az utcán él, mert rokkant és nem tud már dolgozni. Adományokat kér, cserébe ad egy nagyon szép és díszes gyufa kockát, kisebb es nagyobb méretekben is csinál, mintákkal elhelyezve. Én amikor megláttam megmondom őszintén nem hittem el annyira szépek. A bácsi a Deák Ferenc térnél szokott ülni a metro feljáró utánni padokon! Mindenkit kérek aki a belvárosban jár az latogassa meg és adományozzon neki valamit. Ha elolvastad már az is nagyon nagy segitség ha egy megosztással is tudod támogatni, hogy minden emberhez eljusson! Köszönöm nektek!”

Forrás

10552416_665519393525088_3677909568262207361_n

 

Egy újabb vonás a falon

Sokat tipródtam, míg végül meghoztam ezt a döntést. Szerettem volna olyan döntést hozni, ami mellet ki tudok állni, nem akartam senkit sem hűlyíteni, hát végigjártam a lépcsőket – órákat látogattam, ismerkedtem, gondolkodtam – kivártam míg megfogalmazódott bennem a döntés.

Végül megírtam a tőlem telhető egyszerűséggel, hogy mit döntöttem és miért.
Kedves …

Először is szeretném megköszönni a támogatásotokat abban, hogy be tudtam menni és találkozni tudtam egy-egy (fővel). Külön köszönet XYnak a sok-sok infóért és támogatásért.

Azonban mégis úgy érzem, hogy nem én vagyok a megfelelő ember arra, hogy ezeket a csoportokat XYtól átvegyem.

Mint már XY említettem, a döntésemben sokat számított az a momentum vagy ’jel’, hogy a ZZ, a cég egyik vezetője, hivatalos levélben kérte, hogy ne vegyek részt megfigyelőként az óráján. Ezen túl az az érésem, hogy én talán ’túl’ erős lennék ennek a csapatnak, aki bizonyosan nagyon sokat fejlődött Orsi támogatása mellett, azonban, azt gondolom, hogy az én egyéniségem és stílusom nem illik igazán jól hozzájuk.

Remélem, hogy a következő tanár/coach sikeresen fogja folytatni, amit XY oly eredményesen elindított.

Köszönöm a bizalmatokat és további jó munkát kívánok mindkettőtöknek.

Ildikó

És ez lett levelemre a válasz

Kedves Ildikó!

Rendben, én is így gondolom, hogy sem a tanári közösségbe, sem a tanítványokhoz nem passzolt a személyiséged.

További jó munkát és szép nyarat kívánok Neked!

Üdv,

Vajon, miért is sikeredett ilyenre ez a levél? Mi az, amit mondani akartál ezzel a levéllel?

Azért írtad ezt a sértő hangvételű levelet válaszul, mert én vettem a fáradságot és egy tisztességes levélben leírtam őszintén, hogy mit gondolok a helyzetről?

Gratulálok neked, coach kolléga, a helyzet kezelésedhez!

Ugyanakkor hálás is vagyok neked, mert itt ért véget a tipródásom. Most már biztos vagyok benne, hogy jól döntöttem, amikor NEM-et mondtam.

…és egy újabb vonás a falon….

stock-vector-counting-days-with-chalk-marks-horizontal-illustration-128564540

 

S Z O M O R Ú

“Halálra ítélve
2014.07.26. 11:01 Edgar Swan

Az utolsó posztom után rá kellett jönnöm: láthatatlan emberekről beszélek.

Van egy árnyék réteg. Aki nincs az ő helyzetükben, nem képes, vagy nem hajlandó meglátni azt a kilátástalan, megoldhatatlan csapdát, amiből saját erőből kitörni már nem képes az, aki a rosta aljára hullott.

Ha egy háromtagú család havi negyvenezerből próbál életben maradni, ott egy felesleges fillér sincs. Semmire.

Aki ebben a helyzetben van, az már sem interneten, sem más módon nem képes állást keresni.

Ők nincsenek itt, nem kommentelnek, nem panaszkodnak a fórumokon, nem írnak blogot, cikket, nem szólnak hozzá, nem tesznek közzé nyílt levelet.

Őket már nem látjuk.

Nem léteznek. …”

A cikk további részei itt

sehol

Forrás: urbanista.blog

 

Előttem a vízözön, utánam az ár …

Oh, miért is gondolnál másra,
ha nincsen rá szükség?!
Hiszen, te nem függsz senkitől,
soha nem kaptál senkitől semmit,
mindig csak magadra támaszkodtál.
Ura vagy az életednek és így megteheted azt,
hogy másokat semmibe vegyél.
Mint egy Cézár,
aki Istentől származik és így több jár neki,
mint egy földi halandónak.
Áve Cézár! Áve!

Előtted a vízözön, utánad az ár …

IMG_5324 IMG_5325

AJAJAJAJAJ! folytatás …

lift 4

lift 6

Ajajajajaj!

Az érzés!

Piszok dühös lettem, mikor 18ad magammal odaértünk a szökőkúthoz és kiderült, hogy a program megváltozott a honlapon írtakhoz képest. Sajnos nem volt időnk a kivárni, a következő – óránként zenél a szökőkút – etapot, mert előre lezsírozott programsorozaton vettünk (volna) részt.

Szomorúan konstatáltam, hogy a figyelmetlenség és a nemtörődömség hogyan rontja el 18 ember szájízét.

Jelzem a tömegekből, akik ott ültek és várták a régi program szerint a szökőkuti zenélés, az derült ki, hogy másoknak is a régi infót dobta a gép.

Majd írtam. Lelkesen. Mert valamit tenni kell. Ahogy elnézem 2013 áprilisa óta senkinek nem sikerült a szigetinfot értesítenie arról, hogy a régi programot, amin nincs jelezve, hogy az közben érvényét vesztette, dobja ki a google a keresőben.

Oh, milyen jó érzés is meghallgatva lenni!!!

***

Sent: Friday, July 18, 2014 2:21 PM
To: Kapcsolat
Subject: kérés

Szeretném, arra, kérni önöket, hogy vegyék le a honlapjukról a szökökút régi  programját, mert a keresőben a régi információt dobja ki a rendszer először, amiből nem derül ki, hogy időközben megváltoztak az időpontok és zeneszámok.
Ez az első link a google keresőben, ha valaki információt szeretne kapni –
http://margitsziget.info/hirek71-a-margitszigeti-szokkut-zenei-programja –
Köszönettel

20 July 2014 08:49
Kedves Ildikó!

Köszönjük, hogy felhívta rá figyelmünket.
A cikk levételével sajnos a keresőből nem tűnik el automatikusan a
hivatkozás, mivel azzal érte el pozícióját, hogy magas látogatottságnak tett
szert, de a cikket mindenképpen módosítjuk, hogy ne legyen félreérthető.
Köszönjük megkeresését!

Üdvözlettel:

Margitsziget.info

Soha, de soha …

Egy régi történet új köntösben … Én naiv! Hogyan is gondolhattam azt, hogy egy pillanatra is jól érezhetem magam a bőrömben! Lehetetlen. Én tényleg vonzom a bajt. Belátom. Tényleg. Ahova lépek ott fű nem terem. Nekem biztosan nem. Amerre járok, ott valami biztos nem működik és azt is biztos, hogy azt én észre fogom venni, sőt nagyon dühös is leszek miatta, mert átverve érzem magam. Specialistája lettem ennek a témának. Bevallom, belátom, mea culpa, én vagyok az OK. Mert ha nem érdekelne, ha bele tudnék szarni, ha nem lennék kihegyezve ezekre, ha el tudnék fogadni mindent pont olyannak amilyen, ha nem igényelnék valamiféle fejlődést és változás, ha nem lennének elvárásaim, ha nem gondolkodnék, akkor nem zavarna semmi sem, és mennyivel jobb lenne nekem. És akkor jól érezném magam a bőrömben.

Hogy miért lihegek ezen még mindig? Hogy miért nem tudok lazább lenni és tovább lépni? Nem tudom. Ahonnan én látom a dolgokat, szinte teljesen egyedül állok azzal az igényemmel, hogy azt a szolgáltatást kapjam, amiért fizettem, és azzal, hogy nem hátrálok meg, ha valaki át akar vágni a palánkon és bármit behazudik azért, hogy mentse az irháját. Ahelyett, hogy együtt mosolyognék a tömeggel, aki kényelmetlenül érzi magát a helyzetben – ami egyébként teljesen felháborító és pofátlan – és közben azért szabadkozik, hogy egyáltalán él és szeretné igénybe venni a szolgáltatást, amiért fizetett – nem is keveset – én jelzem nem tetszésemet. Biztos gond van a stílusommal. Már sokan jelezték. De hatásos. Én nem mosolygok nagyokat és sokat egy helyzetben, amit felháborítónak tartok, hanem erősen forgatom a szemeimet és megoldást kerestetek, azokkal akik ígéreteket tette erre-arra.

Erre azt a visszajelzést kaptam, hogy ha nem tettem volna semmit, – mármint nem háborogtam volna – sem lett volna semmi gond, mert hisz a végén maximum nem vettük volna igénybe a szolgáltatást, amit igényeltünk. MIIIIIII?????? Annak, mi értelme is van?

Ja, persze, csendben ki lehet hátrálni a helyzetből, mintha semmi sem történt volna.

Míg én vadul hadakoztam a szolgáltatást nyújtókkal, miszerint nem ebben egyeztünk meg, és a pofátlan hazugságok tengerét hallgattam, addig a körülöttem álló 18 ember (4 külföldit leszámítva, aki nem tudta mi történik) nagyon kussolt, sőt, engem csitítgattak, hogy hagyjam a fenébe, majd inkább nem megyünk, nem vesszük igénybe … csak ne hangoskodjak már annyira …  ne zavargassam már azt az ÁLLÓ VIZET, amiben mi mind olyan jól ellavírozgatunk!

Tényleg, basszus, elfelejtettem, így egy életet le lehet élni! Minek zavarogni, amikor tettek helyett, elég csak szidni a kormányt, a bankokat, a szomszédot, a gazdagokat, a szegényeket, a fehéreket, a feketéket, a hontalanokat, a külföldieket, a jobbosokat, a balosokat, a foci drukkereket … meg a mit tudom én kit, mert akkor tényleg SEMMIT, DE SEMMIT nem kell tenni. Akiben spirituálisabb vér folyik, gondolom Istent is behozza a képbe, hogy majd Isten mindent elrendez, minek ellen állni. Hiszen lehet csendben mosolyogni azon, hogy a bankok kihúzzák tíz ezer magyar alól a lakásaikat, házaikat és kocsijaikat. Meg is érdemlik. Hisz mindaddig, míg a fent felsoroltakat szidjuk alapjában véve úgy néz ki, mintha tennék valamit, de valójában semmit sem teszünk, mert félünk, be vagyunk szarva … leginkább attól, amit mások gondolnak majd rólunk, ha fel merünk lépni valami ellen amivel nem értünk egyet… mert az úgy nem néz ki valami szépen!

Mindenközben a többség csak jajong, sipákol és vár – vagy épp csak elfordul, hogy ne lássa – várja a messiást, aki majd elűzi a rossz fiúkat a térről, hogy ismét lehessen felhőtlen játszani … hogy soha, de soha ne kellejen kiállni a jogainkért vagy épp önmagunkért, és, hogy soha ne kellejen felelősséget vállalni a saját boldogságunkért … soha … de soha …

 

monkey-around

Cameron Russell: A kinézet nem minden. Higgy nekem. Modell vagyok.

” …ugyanis sosem mondjuk a kamerák előtt, én sosem mondtam még a kamerák előtt, hogy “Nincs önbizalmam.” Nincs önbizalmam, mert a nap minden percében azon jár az agyam, hogy hogyan nézek ki. És ha arra kíváncsiak, hogy “Ha vékonyabb combom és fényesebb hajam lenne, boldogabb lennék-e?” csak rá kell nézni egy csapat modellre, mert nekik van a legvékonyabb combjuk, a legfényesebb hajuk és a legmenőbb ruháik és valószínűleg ők a földgolyó legbizonytalanabb női a testüket illetően. … ”

(magyar felirattal is!)

Kapzsiság!

Forrás

 

A tanító nép (?)

A minap jött egy mail valami ezó-bizó hölgytől. Az alábbi állt benne …  Vétkes vagyok abban, hogy kiragadtam egy részletet az írásból és így nem látható az egész kép … ami, egy marketing levél, amelyben a ‘Tanulj, hogy taníthass!’ oktatási programot propagálja a szerző.

„Sokszor emlegetik ezoterikus szakemberek, hogy a magyarok kiválasztott helyzetben vannak. Ez nem feltétlenül igaz. Én inkább úgy mondanám, hogy speciális feladatunk van a világban, amihez hihetetlenül nagy ajándékot kaptunk Istentől. Tanítói nemzet vagyunk, a Föld gyógyítása, az emberiség ébresztése a feladatunk, és ehhez utunk a Tanítás!”

Na, azért erre kíváncsi lennék! Mármint, hogy mit is tanítunk mi az emberiségnek? Égnek áll a hajam ettől a magyarosodó maszlagtól és a felsőbbrendűség érzésétől csöpögő önámítástól.

Aláírom, hogy az európai átlagnál jobb a logikai érzékünk (többségünknek), meg valahogy van affinitásunk a tudományokhoz és ezt kombinálni tudjuk a kreativitás egy olyan szegmensével, amelyen keresztül valami újat tudunk felmutatni ezen a területen, ráadásul olyan formában, hogy az másoknak számára is gyakran hasznos. Az igen, olyannal meg vagyunk áldva. Halleluja!

De még csak véletlenül sem vagyunk megáldva Istennel! Azért könyörgünk minden ünnepen, hogy végre már legyünk megáldva, mert oly áldatlanoknak érezzük magunkat! Azt lehet, hogy azt gondoljuk, hogy Istenes nép vagyunk. Gondolkodni azt tudunk. Gondolkodunk Istenről, meg szólamokat hallgatunk az ő szépségéről, jóságáról, sőt még imádkozunk is hozzá, vagy meditáción keresztül igyekszünk megtalálni és felvenni a  régen elveszített kapcsolatunkat Istennel. De olyanok, akikben tudatosan ott él Isten, akinek minden porcikájában ott lüktet Isten végtelen szeretete és nagysága, nagyon kevés van … ha van olyan egyáltalán.

Ha lennének ilyenek és sokan, olyan sokan, hogy ez a nép akár mások tanítójává válhatna, akkor itt nem lenne ilyen kényelmetlen élni. Akkor jobban oda figyelnénk egymásra; akkor sokkal kedvesebbek lennénk egymáshoz; akkor nem panaszkodnánk folyton, akkor látnánk a szépet és a jót az életünkben és hálásak lennénk az élet minden pillanatáért. Nem jellemző, ugye?

’Isten’ a tetteinkben lakozik, nem a gondolatinkban. Lehet szépeket gondolni, Istenesen, Bibliásan, Torásan, Budhásan (stb) gondolkodni, de amikor helyzet van, reagálni kell, tenni kell, zsigerből, akkor Isten vagy az ’istentelenség’ (szeretet vagy félelem) szólal meg belőled?

Miközben, lehet, Istennek/Jézusnak/Buddhának (stb) vélt szép szavakat mormoljuk, lelökjük a másik embert a buszról, mert magunknak kell a hely. Nem tudom biztosan, de azt gondolom, talán ezt nem kéne másoknak tanítanunk. Van ebből már elég a világban, sőt, van olyan hely, ahol már sikerült az emberek egy-egy részének túllépni a sötét középkor áhítatosságán és megtestesíteni a tanításokat szeretetben, békességben és gondoskodásban. Mindabban, amit nekünk még nagyon tanulnunk kell, ahhoz, hogy valaha tanítani tudjuk majd, ha lesz még addigra kinek …

GOD

A HÁDA járat

Beugrottam egyik szombat reggel a HÁDA egyik üzletébe (Csepel), hogy vegyek munkába egy inget, amire nem voltam hajlandó több ezret költeni praktikus okokból. Jelzem kedvelem a Second-Hand-eket, mert gyakran találok egyedi dolgokat, elérhető áron és még az is előfordul, hogy új a darab.

Ebben ez esetben azonban, még csak a közelébe sem kerülhettem egyetlen darab árucikknek sem a boltban, mert alig tudtam bemenni. Először lesokkolt a tömeg, de azt gondoltam, nem hagyom magam, egy inget csak tudok magamnak szerezni!

Mielőtt bele vetettem volna magam a sűrűbe, megkérdeztem az egyik eladót, ’mitől a nagy lelkesedés’, mire ő azt válaszolta – felhúzott szemöldökkel, amiből arra következtettem, hogy tudnom kéne a látványból – ’hogy teljes árukészlet csere volt’. ’Aha’, mondtam, és még mindig nem értettem, hogy mitől őrjöng a tömeg.

Nem tudtam átvágni az emberáradaton, hogy akár egy ing közelébe is kerülhessek. Annyi ideig maradtam csak, ameddig egy pár fotót készítettem és közben azon méláztam, hogy mi az, ami történik.

Nők tömegei átlátszó zsákokat huzigáltak maguk után, mint valami utánfutót, amelyekbe szinte válogatás nélkül tömködték bele a különféleviselni valót. Arrébb, morcos férfiak őrizték a már megszerzett ruhadarabokat. Voltak olyanok, akik a földön ültek és ott szelektálták le a megkaparintott darabokat.

Vajon miért próbálják az emberek megölni egymást egy pár elhasznált cipőért?

Hirtelen az ötven-hatvanas évek közép-kelet Európájában éreztem magam, amit ugyan nem éltem meg, de sokat hallottam róla. Azt érzékeltem, mintha az emberek léte függött volna attól, hogy meg tudják-e szerezni maguknak azokat a ruha és cipő darabokat, amelyek igazán értékesek az új kínálatban. Mert ha nem, akkor itt a vég.

Ha nem a kétezer tízes évek Magyarországáról lenne szó, nem is lepődnék meg, mert a szegénység nagyúr, könnyen állatot csinál az emberből. De vajon, ezek az emberek tényleg olyan szegények, mint amilyennek ez a helyzet mutatja őket, vagy ’csak’ annak képzelik magukat és valójában csak kapzsik? Persze, nem tudom megválaszolni a kérdést, mert nem látok a fejükbe, de azt látom, – mint közös lét problémát –  hogy nem látjuk azt, amink már van, és csak arra koncentrálunk, amink még nincsen. És ez az életünk minden szegmensére igaz, nem csupán az anyagi helyzetünkre.

A földön ülő és másokról levett ruhákat szelektáló asszonyok, azt az érzetet keltették bennem, hogy ha most itt és most nem tudom a másik elől minél gyorsabban elvenni azt, ami eladhatónak tűnik – mert hogy itt senki sem magának turkált már, hanem tovább ’eladásra’ vitte az árut – akkor éhen halunk, akkor a lét nem viselhető el tovább… Az auswitzi gázkamrák köröm nyomatokkal tele vésett falainak fényképét idézte fel bennem a helyzet.

nails

De tényleg?

Tényleg ekkora nyomor van Magyarországon, vagy csak úgy csinálunk, mintha nyomorognánk a bőségtől duzzadó szépséges Dunánk partjain? Vagy csak egyszerűen nem látjuk mindazt, amink már van, amit élvezhetnénk is akár, ahelyett, hogy a szombat reggelünket egy levegő nélküli, neon világította helységben töltjük, koszos ruhákat válogatva, miközben úy csinálunk mintha egy auswitzi lágerből ez lenne az egyetlen menekülési útvonal …

05072014099 05072014100 05072014101 05072014102 05072014103 05072014104 05072014105 05072014106 05072014107

My sad Internations Experience

I was so excited to learn that there were Internations’ events organized in Budapest. I had heard quite nice things about their events before and so I was excited to participate in one of them.  I told some of my foreign friends about it and we decided to visit one of the events organized at Hilton (West End). Since the weather forecast predicted rain, the event got rescheduled form the Roof terrace to the lobby level Zita Cafe with a tiny terrace area.

As newcomers, I must say, I expected some welcome, some people coming up to us saying hi, telling us about Internations, some kind of ‘leading’ into the whole Internations experience. Sadly, there was none of that. What we got instead was a glass of drink – beer, wine, soft drinks – for our 2500 HUF entrance fee that did not include a white wine spritzer, however, so if I wanted to have one I needed to make it for myself by paying and extra 750 HUF for a bottle of 0.3L spring water and mix it up. From here on, it was all downhill including service that was the worst. The tiny terrace that tried to accommodate over a hundred people was packed with smokers, therefore, eventually one could not breathe properly. Since it was a warm summer night without a drop of rain it would have been nice to stay outside.

Well, we spent our short visit to Internations summer above the city event talking to one another since we did not know anybody else. None of us is a major networker so we did not go up to people introducing ourselves inquiring their thoughts on the weather.

Finally, we decided to leave – within an hour of our arrival – not considering ever to return to any events organized by Inernations Budapest.

Sad.

eab0a46c7fe3f2760ebfe481cfda4779d192a700

 

Egy régi, régi lencse …

Ismerősök a Zambik földjén

Nyolc év, gondoltam, nagy idő, távol a hazámtól. Még azt is mondta valaki, hogy el-angol-szászosodtam.

Lehet.

És mégis úgy érzem, mintha lelkem egy része soha sem hagyta volna el ’a hazát’.

A külföldön töltött évek alatt sokat változott jellemem, gondolkodásmódom formálódott. De lényem azon része, mely itt volt gyerek és fiatalember semmit sem változott. Zsigerből reagálok én is – és ahogy Radnóti mondta – „tudom, hogy kik, s merre mennek az úton.”

Érdekes skrizofrénia állapota ez, melyben egyszerre vagyok részese és kívül álló megfigyelője a ’nagy Magyar valóság’-nak. Dühít is, de értem is, ami történik, ami van, nem kell keresnem a miérteket. Amit látok és tapasztalok, elszomorít és meg is nyugtat, – mert ismerős.

Ismerősek a lehajtott fejű, újságjaik mögé bújó emberek.

Ismerősek az áttetsző, semmibe meredő tekintetek.

Ismerősek a mosolytalan arcok, leszegett és félálomba bukó fejek egy borús hétköznap délután a héven. – Tudom, – a dolgozó nép hazafelé tart.

Ismerős a viták, és veszekedések színes ricsaja és az állandó kritikák sziporkázó zápora.

Ismerős a jellegzetesen magyar paranoia – a kisebbségi komplexus – minden szimptómája és az ezzel együtt járó intellektuális sznobizmus is.

Ismerős a mélyen gyökeredző, félelmekből fakadó, vérre menő hatalmi harc – az erőviszonyok állandó egymásnak feszülése -, melybe már mindenki belefáradt és elfásult.

És persze senki sem nyert.

Ismerős a végtelenül önös érdekek által vezérelt kishitű mentalitás, melyben a boldogság – ez a hőn áhított legfelsőbb érték – elveszett kielégítetlenül egy új autó vagy egy kellemes sítúra megvásárlásában.

Ismerős a sznobizmus, melyben már régen elveszett az egyediségnek a leghalványabb szikrája is.

Ismerősnek hangzik minden lekicsinylő, pocskondiázó szó, hisz kimondója önmagáról sem gondol többet.

Ismerős, az összes kimondott ’igen – nem probléma’, melyek tartalmatlanul és semmitmondóan vesznek el a megszegett ígéretek tengerében.

Ismerős a nők szúrós, önsajnálatban úszó tekintete, amely azt mondja ’Kemény a sorsom, de én vagyok az úr a házban!’

Ismerős a tömött buszok illúziókat romboló emberszaga, és az ajtóban tömörült állandóan leszállásra kész emberek hada, mely azt mondja – „Betömünk minden lyukat!”

Ismerős a tél lucskossága és az ezzel járó autóktól felcsapódott, sártól pöttyös kabátok egyenruha jellege.

Ismerős a mindent átható közöny, az érdektelenség és az agresszióba fulladó alakító-szellem lelkesedése.

Ismerős a lélek halála , amely kiül az emberek szenvtelen arcára és közönyös tekintetére, élő halott jelleget kölcsönözve nekik.

Ismerős a bürokrácia átláthatatlan szövevénye, melybe belefárad minden jó szándék és igyekezet, és fejvesztve menekül innen minden – csak el innen!

Ismerős a tétova mosoly egy kedves szót hallván ki a néma lehajtott fejű tömegből – furcsa és ismeretlen – lehet csak elhallás volt.

Ismerős a szürke épületek és a mégszürkébb hétköznapok egyhangúsága és szomorúan zötykölődő vonatkerekek monotonitása.

Ismerős az önmaga megsemmisítésén fáradozó rendszer –a sértett egók harca -, melyből mára már eltűnt a cél és „Arany embere”.

Ismerős az alárendeltség végtelen rendszere, melyben nincs egy perc nyugalom sem, csak kötelesség és parancsteljesítés.

Ismerős az önmagát bármi áron eladni vágyó esztelenség.

Ismerős az önismeret teljes hiánya, melyet a hiúság és arrogancia próbál elfedni több- kevesebb sikerrel.

Ismerős a magányosság félelme, mely harcba lendíti még a legjámborabbat is azért, nehogy lemaradjon egy nem-étező szekérről – bármi áron! Ha pedig a szekér már elfutott a szomorúság mérge lép a harci kedv helyébe pusztítva mindent, ami szép.

Ismerős a mindent átható és elválasztó kosz és szemét – a senki tulajdona – mintha nem is mi csináltuk volna.

És ismerősen cseng a ’nem az én felelősségem’, a ’nem lehet’ és a ’nem tehetek róla’  kezdetű mondatok, melyek a legapróbb felelősséget is elhárítva sűlyednek bele ebbe a végeláthatatlan koszba.

De  ismerős az öregemberek szelíd, vénséges mosolya és a tekintetükből sugárzó bölcsesség, mely mély ráncokat vont szemük köré. Ők már megértették és elengedték a múltat.

 

“Itthon vagyok,

…S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy

bokor nevét is, virágát is tudom

S tudom, hogy kik s merre mennek az úton…”

2005

Az apró kedvességek csodája

El vagyok képedve! Még mindig meglep, hogy egy-egy apró kedvesség mekkora hatással van rám.

Napok, hetek, hónapok, évek telnek el úgy, hogy semmi más nem látszik történni, mint kellemetlenség kellemetlenség hátán, amelyekkel nem tudok más kezdeni, mint elfogadni és nem bele ásni magam a miértek tömkelegébe. Fennakadok, próbálom a helyére tenni a dühöt és a fájdalmat, majd rájövök, hogy lehetetlen, mély levegőt veszek és lépek tovább.

És akkor … hirtelen … történik valami, észbontó! Megtörténik a csoda, minden előzetes bejelentés nélkül valaki tesz egy végtelenül önzetlen figyelmességet vagy kedvességet. Megjelenik az, az egy száll legény a vidéken, aki elejt egy olyat, amitől tátva marad a szám a meglepetéstől. Szóhoz se jutok. „De tényleg, te, ezt, nekem???” És én elolvadok. Abban a pillanatban kisüt a nap. Eltűnik az eddigi napok, hetek, hónapok vagy évek szomorúsága, mintha, mindaz, ami eddig történt meg sem történt volna, mintha mindez csak egy nagy félreértés eredménye lenne. Visszatér a hitem az emberiségbe, úgy mintha el sem veszett volna.

Csak ennyi kell, egy jó szó, egy kedves tekintet, egy mosoly …. egy kis odafigyelés, egy csöpp kedvességgel fűszerezve és máris jobb az élet íze.

Szeress …

„Akkor szeress, amikor legkevésbé érdemlem meg. Mert akkor van rá igazán szükségem.” IK

Szívvel lélekkel

Álmomban kergetőzünk. Előled szaladok el, hogy azután közelebb érezhessem magam hozzád. Morcos képet vágsz, látszólag dühös vagy rám, amiért elszaladok és kergetned kell engem. Én ijedten szaladok tovább, gyorsabban, de te csak futsz utánam hajthatatlan… de már nevetsz és én is nevetek már.

Játszunk a fellegekben. Apró üveggolyókkal szórjuk tele az eget, amelyekből csillagok lesznek egy nap. Emlékeztetők, arra, hogy valaha mi ketten jártunk arra, egyszer. Te akkor még szerettél engem, megmosolyogtattál. És akkor még én is hagytam, hogy szerethess.

Valamikor nagyon régen, amikor még magunk is apró csillagocskák voltunk az égen. Úgy szerettünk, mint az angyalok, szívvel lélekkel …

uveggolyok

Had magyarázzam meg a megmagyarázhatatlant…

Úgy tűnik, ma már, a legbukóbb viselkedés is megmagyarázható és elfogadható, ha alá tudod támasztani némi pszichológiai maszlaggal… de ne szaladjuk úgy előre …

A lehetőség, hogy különféle múzeumokat lehet relatíve olcsón megnézni, szuper. Minden hálám azé az agyé/agyaké, akik ezt kitalálták és lehetővé teszik. Tudom, ajándék lónak, ne nézd a fogát, de azért, mégiscsak érdemes ránézni valamire, ami többszörös negatív előjellel zárult.

Az az én bajom, hogy nem tudok olvasni, és, hogy nem számítok arra, hogy attól, mert valami eddig jól működni látszott, azt nem változtatjuk meg feleslegesen. Az első negatív előjel abból adódott, hogy úgy véltem, a közlekedés, mint eddig volt, most is ingyenes lesz. De nem volt az, ill. volt ingyenes szállító eszköz, a busz, amelyek nagyjából olyan tömöttek voltak, mintha legalábbis menekülteket szállítottak volna Indiából. Számomra megmagyarázhatatlan az oka, de gondolom, aki kitalálta jó okkal találta ki, vagy kitaláltatták vele olyanok, akik soha nem utaznak buszon.

A második negatív előjel abból adódott, hogy ’csak’ kiemelt BKV árusító helyeken lehetett karszalagot venni az eseményre. Ezekből nem volt túl sok, így egy-egy helyen fél órákat kellett sorban állni. Ami egyébként nem lenne gond, ha ezek az árusító helyek nem ugyan azok a helyek lettek volna, ahol mások csupán egy vonaljegyet szerettek volna venni. Nem ecsetelem, hogy azok, akik csak egy darab jegyért álltak sorba fél órát, hogy nézegettek azokra, akik karszalagért álltak sorba. Ezt azzal tetézte a BKV, aki gondolom ezen a napon próbálta behozni egész éves hiányát, hogy ha egy kiemelt elárusító helyre utaztál metróval és felmentél belépőt venni, már ugyan azzal a jeggyel nem mehettél tovább, új jegyet kellett érvényesíteni a tovább utazáshoz.

A múzeumok látogatása fantasztikus élmény volt. A szervezés helyenként nagyon rossz volt, de a kiállítások minősége mindenért kárpótolt.

Végül az utolsó negatív előjel akkor került, az egyébként élvezetesnek indult program elé (mögé), amikor magam is kipróbáltam az egyik ’ingyenes’ buszt. Addig ugyanis sétáltunk.  Az csak egy aprócska probléma volt, hogy a karszalagosoknak kijelölt ingyenes buszokra felszállók karszalagjait senki sem ellenőrizte, így végül is ezek a járatok ingyenes utazási lehetősséggé váltak mindenki számára, ami igen lecsökkentette a feszállási esélyeket. A buszok kb. 10 percenkként jártak, ami szinte lehetetlenné tette a felférést. Ha mégis sikerült, abban sem volt igazán köszönet, alig vártam, hogy leszálljak.

Eddig tartott a bevezető. Az itt-ott megélt kellemetlenségek engem is rendesen felspannoltak és elvették a múzeumok éjszakájától a kedvem, de attól ez még egy kiheverhető élmény marad…. volna.

A pontot az í-re egy pszichológus hallgató lány tette fel, aki a feszállása után – levegőt is alig lehetett venni nem, hogy mozogni – ’kedvesen’ bejelentette a mögötte felszállónak, hogy ha még egyszer hozzáér letöri a kezét. A hölgy ezen felháborodott és valamit motyogni kezdett a vele együtt felszállónak, amin a lelkes egyetemista lány felbuzdult és olyan ’k-va anyázásba’ kezdett, hogy öröm volt hallgatni. Mivel nem lehetett nem hallgatni. A következő megállóban a hölgy, akinek szinte már lógott az oldalából a konyhakés leszállt, mire a pszichológus lány oda lépett az eddig nagyon kussoló pasijához és elkezdte neki elmagyarázni, hogy ő tanulta tömegpszichológiából, hogy az emberekből az ilyen ’kényelmetlen’ helyzetek hogyan és miért hozzák ki az állatot és ilyenkor, mert az ösztönei uralják és nem az értelme (van neki olyan is???) kikel magából … és, hát, milyen tehetetlen az is ’ember’ ilyenkor. A pasija meg lelkesen bólogatót és néha megpuszilgatta a lánynak azt az okos kis buksiját …

Én meg azon morfondíroztam mindeközben, hogy vajon Kolbász-Géza kutyus, aki ugye ösztön állat, mert hogy egy kutya, vajon ezzel a lánnyal egy szinten tengeti-e egyszerű életét, és úgy döntöttem Géza mindenképpen emberibb …

packed bus

Egy kis érdekesség

A magyarok 80 százaléka nem kötődik civil szervezethez, majdnem felük érzi úgy, hogy nem tudja befolyásolni napi dolgait, 84 százalékunk szerint senki sem törődik a másik emberrel.

Forrás

Ezek szerint töretlenül optimista, hogy a cél elérhető?

Én amerikai vagyok, és bár számtalanszor elleneztem például az amerikai külpolitikát, a koreai, vietnami vagy éppen az iraki háborút, Amerikának igenis van jó oldala: a csapatmunka, az optimista, jövőre koncentráló „meg tudjuk csinálni” hozzáállás. Merünk újítani, kreatívnak lenni, nagyot álmodni, ezért is neveztem el a programot angolul Hősies Képzelet Programnak (Heroic Imagination Project): minden az elmében kezdődik, el kell tudni képzelni a változást, és azt is, hogy hogy érhetjük el.

A kulcs a csapatmunka, együtt elképzeltük, hogy milyen Magyarországot szeretnénk, és az eddigi programok csak a forradalom kezdetét jelentik. Ez egy olyan társadalmi és kulturális kísérlet, amit még soha senki nem próbált ki ezelőtt, ezért alig várom a jövő hetet, a jövő hónapot, a jövő évet.

Szín és fény

Tudom, tudom, hogy aki soha nem lépett ki a fényre, nem tudja, hogy sötétségben áll; aki soha nem látta még a  kasmír kék színt, nem tudja milyen az és megmagyarázni sem lehet neki, mert mind a fényt, mind a kasmír kék színt csak megélni lehet.

És mégis próbálkozom. Magyarázom lelkesen, mutogatom, de csak bamba ábrázatok a felelet minden ujjongásomra.

Majd rájöttem, addig, míg az ember maga nem kezdi el keresni a színek szélesebb skáláját, ameddig nem érik meg benne a vágy, a tudatlan tudat, hogy van valami több, és bár nem tudja pontosan, hogy mi az a több, vagy, hogy hol keresse, mégis útnak indul a jó szerencse reményében. És rá is talál arra, amit keres, még akkor is, ha nem is tudta, addig míg meg nem találta, hogy mit keresett.

Én hiába is magyaráznám.

Úton vagyunk mi mind, bár nem ismert a cél, attól még haladunk felé.

kasmir

A cserbenhagyás művészete

Az elmúlt két napban nagyon kijárt nekem cserbenhagyásból, bár az előszelek már hónap óta érezhetőek voltak, csak a záró akkordok időzítése esett kb. egy napra.

Cartoon Angry old woman with a wooden spoon

Persze, persze, cserbenhagyni valakit csak akkor lehet, ha annak a valakinek, ebben az esetben nekem, elvárásai vannak a másik felé. Ami pedig rossz dolog, mert a jó emberek elvárások nélkül élnek.

Well, akkor rossz vagyok! Mert elvárásból Dunát lehet nálam rekeszteni. És minden pofára esésem ellenére sem vagyok hajlandó leOKézni helyből a parasztságot. Természetesen, azt nem várhatom el, hogy valaki úgy viselkedjen ahogy én szeretném, azt viszont igen, hogy, amit megígért, amire a szavát adta azt tartsa meg, vagy legalább jelezze, hogy nem fogja, ja és a legvégén, ha az előző kettő valami megfoghatatlan oknál fogva mégsem sikerülni, dobjon oda egy bocs b’meg!-et.

Ez az esetek többsége. Ennek van egy finomított változata, amikor a delikvens úgy tesz mintha, oszt amikor, the shit hits the fan, úgy dönt, hogy akkor ő talán most azt mégsem. Addig, amíg minden csak kacaj és duma-duma, meg sörözés, mind együtt vagyunk egy csapatocska lányocska, akik szeretnek együtt lenni. Még az is belefér, hogy nagyon nem akaródzik hozzá tenni a közöshöz, mert azt minek. De, amikor végül is összetesszük, amint van, kanyarítunk valami maradandót, és jön az első nem tetsző tekintek, akkor tán az ’én ott sem voltam’ és ’ezt nem én hoztam tető alá, hanem ŐK ott valahol a távolban’ hozzáállás kicsit savanyú, sőt k’va gáz!

A harmadik fajta az, aki fogja magát és eltűnik, se szó, se beszéd. Talán ez a leg-szarabb-alak kategória. De mivel egyik sem felemelőbb a másiknál, lehet nem kéne osztályozni őket. Szimplán ’szar-alak’ a helyes jelző. Ebből a fajtából régebbről több is van, mostanság csak egy-egy, itt-ott. A szóban forgó darab ráadásul az érdekesebbek közé tartozik, mert, hogy ő csak időlegesen tűnt el, mondván, most nem ér rá. Az, hogy közben folyik az élet, döntéseket kell hozni közös ügyeink során, az úgy nem igazán érdekelte. Oszt, amikor úgy döntött most már jó neki, írt egy szép hosszút, és innentől részéről a dolog le is van zárva. Részemről is!

És végül van a másodlagosan szar-alak ember, aki arról ismerszik meg, hogy képtelen egyenes gerinccel állni és maga rálátást nyerni helyzetekre, így hagyja, hogy zsinóron rángassák. Aminek eredményeként simán szarban hagy másokat, sorozatosan, mert mindig arra fordul, ahonnan jobban fúj a szél, oszt azt előre nem minding lehet tudni, hogy az honnan jön majd.

stock-vector-angry-cartoon-lady-holding-a-broom-while-running-and-shouting-72675268

Nos, kedves szar-alak kategóriába tartozó ismerőseim (bárhol is legyetek a világban)! Könnyes búcsúval eresztelek benneteket utatokra. Isten legyen veletek, és mindazok, akik jól viselik a szar-alakok társaságát. Nekem ennyi pont elég volt belőletek. Bizonyosan jó emberek vagytok, hisz még éltek, senki sem jutott el oda, veletek kapcsolatban, hogy oda menjen hozzátok és egy hatalmas maflást b’szon le nektek, pedig, sejthetitek, megérdemelnétek. Tudom, mindenkinek meg van a jó indoka arra, hogy szar-alak legyen, de a kifogásokkal nálam tele van a padlás. Legyen most már mindez más gondja.

Csak még egy apróság.

Kívánom, hogy mindig csak a saját fajtátokkal legyetek körülvéve, hogy napról napra megtapasztalhassátok, milyen érzés az, amikor egy szar-alak szarban hagy, és ez lehetőleg mindig olyankor legyen, mikor igazán nagy szükségetek lenne annak az embernek a támogatására, aki egy nap mélyen a szemetekbe nézett és azt mondta, „ott leszek, amikor szükséged lesz rám … kiállok melletted … „

További jó szar-alakoskodást!

u.i.: minden hála és köszönet, azoknak, akik megtudják és megakarják tartani az ígéreteiket és/vagy képesek arra, hogy egyezkedjenek, ha még is úgy alakul, hogy nem tudják megtartani azokat.

toonvectors-19040-940

 

És megint egy HOOOOSSSSZZZZÚÚÚÚÚ busz út, avagy az élet máshol van

Teljesen abszurd. Azon tűnődöm, hogy vajon hogyan vagyok képes ezeket az élményeket összeszedni magamnak? Állunk a bolgár szerb határon már több mint egy órája. Azért állunk itt, mert nem működik a határőrség komputer rendszere és a buszon velünk utazók között van két nem EU állampolgár, akiket nem tudnak addíg tovább engedni, ameddíg a rendszer helyre nem áll és me gnem tudják állapítani, hogy vajon ez a két utas nem terrorista-e.

Állunk és várunk a senki földjén. 10 fok is alig van kint de a busz mindkét ajtaja nyitva van, hogy az utasok fel és le tudjanak szállni, miközben azok, akik bent vannak majd meg fagynak. És senki sem szól egy szót sem. Jelzem, nem tuodm, hogy mit lehetne szólni azon kívül, hogy „csukd má’ be azt a qva ajtót!” Várunk.

A többség dohányzással tölti ki a fölös időt. Nem a buszban dohányoznak, de ott párologtatnak. Most már örülök annak, hogy mindkét ajtó nyitva van. Minden relatív!

Harmadik órája állunk a határon, anélkül, hogy pontosan tudnám, hogy miért is állunk még mindig itt!!!

Míg megjártam a pottyantóst azon tűnődtem, hogy vajon ebben a helyzetben mit a legbölcsebb tenni, vagy gondolni mert mozogni nagyon nem lehet. Jelem a buszban űlő többség valami ordító vietnami veteránról szóló filmet bámult, így feltételezem nem igen tudott sokat a kialakult helyzetről. Én meg azon filóztam, hogy vajon kábé hányra fogunk Pestre érni és hogy vajon mi lehet a legjobb, amit egy ilyen helyzetből ki lehet hozni. Tehát megjártam a pottyantóst, szundítottam egyet, olvastam egy darabot, majd észre vettem, hogy van internetet, kapcoslódtam és Fb-ztem kicsit. De jól esett! Majd sétáltam egy kört, mert már annyira elgémberedtek a lábaim az űléstől, hogy felállni is alig tudtam. De a is lehet, hogy csak megfagytak!

Megjött a sofőr, nyekeg valamit bolgárul majd beindítja a busz motorját. „Hurrá! Lehet indulunk tovább?”

És igen, haladunk tovább! Allelujah bébi!

Na nem viharos sebességgel! Miközben kúszunk a Szerb határ felé, még mindig aggódom azon, hogy hányra fogunk Pestre érni, de majd az is kilalakul valahogy, max. ha nem találok járművet, ami haza visz, sétálok egy nagyot, olyan 25 kilométernyit ….

És most a szerb, beengedő, határon ácsingózunk a változatosság kedvéért, csak azért, hogy mindenki úgy érezhesse elvégezte napi munkáját, amiért a fizetését kapja, ugye!

És ismét úton. Csoda számba megy, hogy gurulunk és nem állunk! Az elmúlt 4 órában 100 kilométert tettünk meg, csodával határos módon.

De nem sokáig! NEM HISZEM EL! Ismét ’pucsivka’, mert a sofőrök még nem ebédeltek! Jesszus az égben, mégis hányra érünk Pestre? Hoznom kellett volna hálózsákot, de ki tudta, hogy egy 12 órás busz út a végén 24 órássá kerekedik!

Hál’Istennek csak a sofőrök már előre meggyártott kajáiért ugrottunk be … és ismét úton. Az esős egysávos szerb ’autopályán’ tekerkünk a helyek között. Már nem dühöngök, tök felesleges, már röhögök!

És ismét állunk. Az elmúlt hat órában potom 150 kilométert tettünk meg. Valami gáz van az úton, valószínűleg baleset és mivel egy sávos utakon tekergünk a hegyek között meg kell várni míg rendeződik a dolog, mármint ha persze egyáltalán balesetről van szó. A sofőrök csöppet sem idegesek, ujságot olvasnak és kajálnak. Mi meg csak állunk.

Nem derült ki pontosan, hogy mi volt a gond. Talán az útépítés volt az oka. Jelzem, nagyon itt az ideje, mert errefelé életveszélyesek az utak.

450px-Serbia_Regions_map

Most a másik véglet. Nem álltunk meg az elmúlt három órában, az még csak hagyján, hogy erősen pisilnem kell, de már a lábamat is kinyújtanám, mert már alig érzem őket és a derekam le van fagyva a legkonditól. Más bajom nincs is!

De csak haladunk, hajthatatlan!

083

Na és még le is csesztek! Meg lehetek átkozva, vagy mi ezekkel a busz utakkal, vagy mi. A két sofőr csak bolgárul beszél és bár tudják, hogy én nem beszélem a nyelvet még véletlenül sem tesznek semmilyen erőfeszítést arra, hogy tudassák velem, hogy mi történik. Jelzem többségében értem, hogy mi a dörgés, még ha nem is értem a szavakat pontossan. Megálltunk (hajrá!, én meg elmentem vizet vizet szerezni a filteresembe, de sorbna kellett állnom, mert csak ott adtak vizet ahol ételt is osztottak, így erősen várni kellett a soromra. Valamit a WC sor sem kedvezett igazán ma nekem. Így akár hogyan is probáltam csapkodni a cupákjaimat nem sikerült tartanom a 10 perces pucsivkát. Utolsóként kullogtam fel a buszra, ami már csak rám vár. Amit kaptam nem tettem a kirakadba és még csak válaszolni vagy magyarázkodni sem tudtam, mert úgy sem értették volna. Úgyhogy behúztam fülem farkam és leültem egy kicsit zavart mosollyal az arcomon, miközben a sofőr csak lelkesen mondta a mondókáját kicsit olyatén formán, mintha a seggéből rántott volna ki. Jelzem már máskor is észrevettem, hogy a sofőröket valami különleges aurával látják el az utasok. Mindeki úgy beszél velük mintha élet és halál urai lennének, mintha tőlük függne, hogy utazunk-e vagy sem. bár van benne valami igazság, attól még nem beszélhetnének úgy az utasokkal mint a kiskirályok. Még véletlenül sem hagyja el semmi kedvesség a szájukat. Gondolom, nincs benne a munkaköri leirásukban.

images

A szag ami a buszban terjeng úgy este 11 felé, leírhatatlan. Talán a rohadó kolbász és erősenáporodott lábszag keverékéhez tudnám hasonlítani. A bolgárok nagy szerencséje, hogy alapjában véve erősebb teszt szaggal bírnak az átlagos európainál így szerintem ez a gyomorforgató szag meg sem kottyan nekik. Abba bele sem merek gondolni, hogy ez a szag, hogy fog kinézni mire Prágába érnek, ami még legalább 12 órányi zaftosodást jelent.

És persze késünk. Erősen. Amiben az a legkellemetlenebb, hogy ha tömegközlekedve kéne haza mennem, nem tudnám megtenni. vagy taxiznom kéne, amit semmi szín alatt nem tennék, mert 30 kilóméterre lakom a buszállomástól, vagy várnom kéne reggel 4-ig, amikor indul az első hév vagy busz, ami elvinne. Nem erősségük a közlekedés összehangolása, úgy látom.

És persze mindez nem fontos. Semmi sem fontos mindabból, amit leírtam, mert ahogy Ottlik írta: ”az élet máshol van” …

Békalány

Azon filózom, hogy vajon miért van az, hogy a béka történet hercegre/pasira van írva. Tudom, tudom, ott a csipke rózsa történet is, de az olyan lányos féle, amolyan’ kába, erőtlen királylány arra vár, hogy valaki életet leheljen beléje’ történet. Miközben a békás story a tehetetlenségről szól számomra, egy olyas fajta várakozásról – hasonlóan a szép és a szörnyeteg történetéhez (jelzem a várakozó fél itt is egy hímnemű) -, amely közben a várakozónak valami fajta metamorfózison kell keresztül mennie, aminek az eredménye csak a történet legvégén válik ‘láthatóvá’. Mindkét történet szerelmetes történet, amelyben a szeretet teszi a változást lehetővé, alapjában véve, mindkét fél számára.

Vajon miért ne várakozhatna hasoló képpen egy nő is? Miért ne lehetne a béka egy elvarázsolt királylány, akit azért varázsolt el a banya (vagy ki), mert sokat rosszalkodott, nem fogadott szót a szüleinek, meg ilyenek … olyan kicsit fiúsra sikeredett lány volt ez a királylány. De attól még lányból volt.

Békába-varázsoltságában a főhősnek egy olyan változási folyamaton kell keresztül mennie, amely során, el tudja fogadni, sőt szeretni tudja magát pont olyan zöldnek és varangyosnak, amilyen. Aminek eredményeként, a békalányra találó fiú – aki első pillantásra azt sem tudta, fiú–e vagy lány az a béka, meglátja benne mindazt a szépséget, amit a külsője kroábban teljesen eltakart. Ez a történet kicsit ’a szépség és a szörnyeteg’ meséjébe torkollott, de a béka mese sem áll messze, szerintem, ettől a végkifejlettől.

Lehet az eredeti mesében a békának nem volt kimondottan dolga, hogy valami fajta változáson menjen keresztül, de szerintem minden képpen valaminek történnie kell ahhoz, hogy valaki rávegye magát arra – legyen az akár fiú, akrá lány -,  hogy egy rusnya békát csókolgasson. Én annak a változás félének mind a két egyedben be kell kövekeznie; mind a békában, mind a párjában.

A keresőnek is el kell oda jutnia, hogy meglátja azt a másikban, amit korábban nem láthatott meg, amiatt a szemellenző miatt, amit addig viselt (bár lehet nem tudta). Ugyanakkor a békává vált egyedben is végbe kell mennie egy alapvető változának, melynek keretében a béka pont olyannak fogadja el és szereti magát amilyen, mert csak az elfogadás által válhat láthatóvá annak, ami: szépségnek.

Oszt az is lehet, hogy teljesen félre értettem a történeteket … megesett már máskor is …

cartoon_frog_flash_drive

 

A busz út

Tudom felesleges dühöngenem, mivel, ami történik, az többségében, azoknak, akik részt vesznek benne teljesen természetes, sőt mindennapos élmény. Legalábbis úgy tűnik, hogy az. Nekem azonban nem.

Újra és újra megdöbbent, az, hogy mennyire más és más tudatossági illetve észlelési szinten élünk, és az is, hogy alapjában véve, észrevételem szerint,  szinte lehetetlen kiemelkedni abból a sémából vagy hit rendszerből, amiben épen hisyünk illetve létezünk. Lehet egyébként nem is fontos kiemelkedni, ugyanakkor bármilyen változás azon múlik, hogy képesek vagyunk-e túl látni mindazon, ami az életünkben nap mind nap történik, képesek vagyunk-e valahogyan észlelni a lét más rétegeit is, mert csak abba tudunk átlépni, ami elkezd megjelnni számunkra. Addig semmilyen változás nem lehetséges, ameddig, el nem kezdjük észlelni magunkat és azokat a sémákat/gondolkodási mintákat, amik szerint élünk. Mindaddig ameddig láthatatlanok vagyunk önmagunk számára addig csak bábok lehetünk egy szindarabban, amivől azt sem tudjuk, hogy mi rendezzük. Valamint azt sem látjhatjuk igy, ami a szinpadon kivül történik… gyakran maga az élet. Azt hiszem azt szoktuk mondani ilyenkor, hogy szűk látokörű az ember.

A valóság, amiben a busz út teljt teljesen szürreális volt számomra, mert már régen nem találkoztam a valóságnak ezekkel a rétegeivel, talán már húszüharminc éve nem. A nyolcvanas években a gondolkodás módunkat a kelet-nyugat ellentéte, a szocialistának és kapitalistának titulált gondolkodási séma vagy hit rendszer határozta meg. Azóta nagyon sok minden megváltozott, de úgy tűnik csak azok számára, akiknek sikerült észre venniük és meglovagolniuk az új szeleket, aminek a segitségével új élményekre tehettek szert, ami azután megváltoztathatta, azt ahogyan gondolkodnak a dolgokról és élményekről .

Az emberek többsége, bár szerintem többségük a nyolcvanas évek környékén vagy végén születhetett, a buszos út során megéllt élményeket teljesen természetesnek tartotta – illetve úgy tűnt számomra, hogy minden gond nélkül azonosodni tudnak velük. Persze az is lehet, hogy csak engem zavar, ha idönként vissza csúszunk a sötét múltba. Előfordulhat, hogy volt közöttük olyan is, aki érzékelte a külömbségeket a különféle létformák között, de nem értelmezte azokat, vagy nem érdekelte az, ami történik. Ezt is megértem, a homokba dugott fejnek is meg vannak az előnyei.

Nos, engem minden képpen elgondolkodtatott az élmény.

Bár relative sokat dühöngtem az általam teljesen idegennek és hülyeségnek tartott eseményeken, ugyanakkor mint megfigyelés kimondottan érdekes volt.

Elindulásunk után kábé 45 perccel megérkezdtünk a Bolgár Szerb határra, ahol a söför megkért bennünket, hogy az összes cumonkkal együtt legyünk kedvesek leszállni a buszról és a barakk valamint a busz között felsorakozni. Végig futott az agyamon, hogy lehet kivégzésre készülődünk. A légkör megfagyott, mindent átjárt a félelem izzadság szaga, szinte néma csendben pakoltunk le, majd álltunk sorba. Egy fegyveres őr összeszedte az utiokmányainkat, majd eltünk. Kábé tiz perc múlva jelent meg megint. Hangosan kurjongatva kiválasztott őt vagy hat utast, mind láthatóan roma számrmazású, majd vissza adta a maradék utipapirt a többieknek.  A busz kilencven százaléka megnyugodva rágyújtott. Nagyokat slukkoltak a cigikből, miközben a kiválasztottak minden csomagját áttúrta három vérmes legény. Amikor velük végeztek, akkor  egy újabb kör következett, amelyben az összes csomagunkkal ugymond gyalog átléptük a határt, a busz pedig üresen követett bennünket. Majd a határ másik oldalán (jelzem pár száz méterről van csak szó), a busz ismét felvett bennünket. Közben ismét mindenkinek átnézték az uti okmányait. Fortyogtam a dühtől, mert 4 csomagom volt és egy éppen kiakadni készülő lumbágom. És ez még csak a bolgár kieengedő osztag volt. Most várt még csak ránk a Szerb beengedő osztag. Hála az égnek, ott egész gyorsan átjutottunk és nem kellett még egyer le és fel cuccolnunk. Valamiért a soförök fél litetes vizes üvegekkel kecsegtették a határőröket. Az okára még mindig nem jöttem rá. Miért pont viz? Lehet nincsen tiszta viz Szerbiában???

Az egész műsort pontosan  olyan forgatókönyv szerint adtuk elő, mint 35 évvel ezelőtt az átlépést az Osztrák Magyar határon. Féltünk, hogy elkapnak és meghúrcolnak valamiért, amit el sem követtünk. Nyilvánvalóan, ezen a határon syinte senkinek nem sikerült ebből az állapotból tovább lépnie, vagy egyszerűen csak emlékeztünk arra, ami akkor történt. A múlt nem múlik el nyomtalanul, max el lehet annak fogadni, ami volt.

Az első pisi megálló a határ utáni első étteremnek nevezett rabló tanyán volt, ahol potom 4o Euro centet kértek egy pisiért egy pontattyós WC-ben, ahol se WC papir, se kéztörlő nem állt rendelkezésünkre ezért az összegért, csak a potty lyuk és némi folyó viz. A kapitalizmusnak sikerült ide is elérnie, csak az úri modorát hagyta el valahol Ausztria magaságában.

Akkor még nem tudtam, hogy van ennél ‘rosszabb’ is, ami három órával késöbb várt ránk. A következő megálló, még Szerbia szépséges fővárosa előtt volt, egy no name töltő állomáson, ahol ismét csak a pisi és étkezési lehetőség kedvért álltunk meg.

Erre a helyre is elérkezett már a kapitalista gondolkodás szele, de azon kivül semmi más. A mostranra a buszban kialakult pácolt emberszagot sikerül megtetézni ezeknek a ‘pucsivká’-knak (pihenő) a lehető legelviselhetetlenebb fajtáival. Itt már 5o Euro centért lehetet csak a WC-t használni, bar itt már angolosabb volt aWC mint a korábbi helyen, azonban itt is kézzel kellett segget törölni majd a gatyámba a kézmosás utáni vizet, mert a száritó sem működött. Mindezt még az is tetézte, hogy a WC-k a dohányzóvá nyilvánitott helyiségből nyiltak. Ez a helyiséget egy ajtó választotta el a nem dohányzó helyiségtől – értékelem az erőfeszitést -, mely ajtót soha nem zártak. Azt nem részletesem, hogy milyen légkör alakult ki pillanatokon belül, amikor a busz teljes felvonulása (engem és egy három gyerekes anyukát kivéve) egyszerre gyújtott rá a dohányzóban, és szivott el egymás után legalább három cigit, mivel a buszban nem engedték a dohányzást … kivéve a soföröknek.

Igy amikor visszaszálltunk a buszba a kellemes áporodott ember szagot a bőrőn keresztül párolgó cigaretta bűze spékelte meg. Én meg öklendeztem.

A napban az egyik legjobb élmény az volt, hogy, ha akartam volna sem tudtam volna, enni mert a kajának már a gondolatára is hányingerem volt. És ez jelzem, jó taktika egy 13 órás buszút során, mert szerintem, egyébkent is lehetetlen emészteni ennyi űlés mellett.

Annak öröme, hogy nem kellett sokáig a füstben sorban állnom a WC-hez, nem tartott sokáig, mert a fiatalabb sofőr, aki fél órát nem bir ki cigizés nélkül, szinte, amint vissza szálltunk a buszba rá is gyújtott és ezt a jó szokását kiszállásomig meg is tartotta.Nem a dohányzó szakasz bűzét szivtam, hanem passziv dohányoztam a soför mögötti ülésen.

A Magyar Szerb határ szinte zökkenő mentesen zajlott. Itt bár még mindig fegyveres őrök felügyelték az átkelést és a sofőrök láthatóan idegesek is voltak emiatt, pedig tuti nem csempésznek semmit, csak mintha a vérükben lenne a határátlépés stressze. Ismét vizes üvegek cseréltek gazdát, teljesen érthetetlenül … hacsak nem pálinka volt az üvegekben!

Az egyetlen mallőr az volt, hogy hosszú perceken keresztül senki sem foglalkozott velünk, vártunk csendesen, hogy hátha valaki megszán bennünket és megnézi, hogy azok vagyunk-e akiknek kiadjuk magunkat, de csak nem jött senki. Mindeközben természetesen a gyerekek kézdték elvesziteni a fonalat. A három kicsi – egy 9, ey 7 és egy 5 éves – szerintem példa értekűen csinálták végig a 13 órás utat, de mostanra már elfáradtak és igaz az is, hogy végülis mindekit zavart a tény, hogy csak ácsingózunk a semmi közepén. Természetesen senki nem mert szólni egy szót sem, mert ki merne beszólni egy fegyvert viselő embernek, ugye, no meg ez a határ, amit szeretnénk még ma átlépni. Mindezeketn túl pedig megszoktuk, hogy kelet-europaiak vagyunk és akár még le is lőhetnek, ha nem úgy haladunk át a határon, ahogy az elvárt! A gyerekeket azonban ez a mentalitás egyáltalán nem érintette és kezdtek egyre hangosabbak lenni. Egyáltalán nem volt zavaró, mert hogy nem volt kit zavarni, a sorőrök a határőröket kergették, aki tudott leszállt dohányozni, a többiek meg bóbiskoltak.

A söförök, akik minden gond nélkül cigiztek a buszon valamint két erősen agressziv és szexualitással teli filmet játszottak le szemrebbenés nélkül, hirtelen megjelentek a buszon és elkeztek embertelen hangon üvölteni a gyerekekkel, hogy azok szó szerint bekussoljanak.

Nekem a bicska nyilt ki-be  a hangsúly hallatán a zsebemben, azonban a gyerekek anyja egy szót sem szólt, hagyta hogy a pasi kiorditsa magát – aki nyilvánvalóan nem a gyerekekre volt dühös, hanem a határ helyzetek miatt volt frusztrált, amit simán a gyerekeken vezetett le – majd oda szólt a gyerekeknek, hogy kicsit csöndesedjenek el, és megnyugtatta őket, hogy hamarosan megérkezünk, majd a kezükbe nyomott valami játékot, ami rögtön el is terelte a figyelmüket. Nagyon ügyesen csinálta, le a kalappal. Én minden erőmmel a gyerekeket védtem volna, de gondolom, az csak olaj lett volna  a tűzre.

Majd végre jött egy szép szál Magyar legény, átsuhant a buszon, mi meg zötyögtünk tovább Budapest felé …

shuttlebus_157_orig