Az akupunktúra híve vagyok. Többször is járta már szurkálós dokiknál itthon és külföldön is. Az angol szurkálós dokimat kimondottan kedveltem. Nagy tudású doki volt és amellett kedves és figyelmes is. Azonban, most kicsit messze kellene járnom hozzá konzultációra, innen észak Londonba.

Így hát kedd reggel 9re elmentem egy itteni szurkálós emberhez, aki még orvos professzor is volt, a kínai tudományok ismerete mellett.

Oh, bár ne mentem volna!

Egy jó órát vezettem. Bár a forgalom nem volt elviselhetetlen, azért az egy óra elteltével semmi másra nem vágytam, mint egy WC-re és hogy mindenki békén hagyjon! Nem tudom már biztosan, hogy feltétel volt-e az üres gyomor, de úgy gondoltam, hogy az jó lehet egy hasi vizsgálat előtt, még ha azt egy kínai orvos is végzi.

Nagyon büszke vagyok magamra, amiatt, hogy csak 5 percet késtem a reggeli csúcs ellenére. A recepción két fiatal lány várt, akiknek az életkora összeadva sem tette ki az enyémet. Megérkezésem után nem sokkal már mindketten lelkesen salátát majszoltak, miközben az űrlapokat töltögették és üdvözölték a gyógyulni vágyókat. Kicsit érdekes volt. A hely, azonban vadiúj volt, tiszta talán kicsit befejezetlen, de tiszta.

A professzor úrról egy ismerősömtől hallottam, aki maga is csak hallomásból tudott róla, mivel azonban, az ő ismerőse, aki rákban szenvedett és meggyógyult esküdött a professzor úr szaktudására! Hát bejelentkeztem!

A mulatságos az, hogy bár a professzor úrhoz jelentkeztem be, soha nem találkoztam vele!

Megérkezésem után a lyányok a kezembe nyomtak valami nyomtatványt, elkértek tőlem 11ezer forintot, amelyből csak a vizit díját voltam hajlandó kifizetni, mivel nem voltam abban biztos, hogy kezelésre is vágyni fogok a vizit után. Jól tettem, mert a végén még a 4ezremért is sorba kellett állnom, hogy visszakapjam.

Körülbelül egy órácskát ücsörögtem lelkesen, miközben kétszer is meglátogattam a mellék helységet, mivel semmi sem volt bennem, ami a vizet fogta volna! A professzor úr közben, körbe-körbe szaladgált, fehér köpenyes urakkal, akik leginkább tanítványoknak tűntek. Lelkesen mutatta be nekik azokat a visszajáró pacienseket – ők kezelésekre vártak nem konzultációra, mint én – akik szerinte érdekes esetek voltak. Közben, azok, akik újbetegek voltak és ebből következően rá vártak pedig várhattak napestig … kevésbé lelkesen!

Majd, olyan tíz óra magasságban, megjelent egy nővérkének tűnő hölgy, aki elkezdte körbe kérdezni az ücsörgőket, hogy kire várnak. A mellettem ülő hölgy kicsit szúrósan jegyezte meg a nővér kérdésére, hogy ő a professzor úr fél kilences betege.

Na, ekkor álltam fel én és hagytam el a süllyedő hajót, de sebesen! Ha a fél 9-es hölgynek tíz óráig nem volt esélye bejutni a professzor úrhoz, akinek láthatóan nem volt kedve a  betegeivel foglalkozni, akkor mi várhatott rám a 9 órásra?!

Némileg felháborodottan hagytam el a rendelőt, ahol feleslegesen ültem egy jó órácskát. A kb. húsz éves recepciós lány egy pillanatig sem gondolta, hogy egy óra várakozás gáz, főleg, ha időpontra megy a szegény gyógyulni vágyó. Csak annyit kérdezett tőlem, mikor jeleztem, hogy nem maradok tovább, hogy kérek-e új időpontot. Nem tudom miből gondolta, hogy vissza akarok menni??

Azt hiszem a legszomorúbb számomra, azt látni, hogy mennyire kiszolgáltatott a gyógyulni vágyó. Még a körzeti orvosnál sem kell várnom egy órát, ha időpontra megyek. Azt gondolnám, hogy 11ezer forintért megtisztelhetne az orvosom azzal, hogy nem várat meg egy órácskát, vagy ki tudja mennyit, azt gondolván, hogy mivel ő van értem így úgy bánhat velem, ahogy kedve tartja – minden tiszteltet nélkülözve.

accu

Egy kis tiszteletet, pliiiiiiiiiiiiiiz!