Amikor itt vagyok gyakrabban vagyok dühös, mint szeretném. Nem azért, mert itt rosszabb vagy különmb, mint máshol, talán inkább azért, mert …

  • felháborít az emberi butaság, tájékozatlanság és arrogancia különböző színtjeinek gyomrot forgató bűze,
  • dühít, hogy gyakran saját tehetetlenségünk és félelmünk szemetét másokra dobáljuk,
  • zavar, hogy úgy tudunk csak elmenni egymás illetve mások (idegenek) mellett, hogy megbámuljuk, megköpködjük és megsértegetjük (nem) kicsit őket, mert attól jobban érezzük magunkat önmagunk láttán a tükörben,

hanem azért, mert ez még mindig a többség, aki azzal teszi hivatalossá és mások számára élhetetlenné ezt a helyet, hogy olyanokat választ az országát vezetők közé,

  • akik nézetei messze nem humánusak,
  • akik helyzet kezelése nem attól függ, hogy ténylegesen egy adott pillanatban mi történik, mire van szükség, és kikről van szó, hanem attól, hogy épp ki és mit fog majd gondolni arról (később), hogy mit tettünk illetve attól, hogy milyen ‘hasznot’ lehet húzni ebből a helyzetből,
  • akikben egy csipetnyi együttérzés sincsen, mert utálni, gyűlölni és megvetni kell mindent, ami más, mert az félelmetes, kezelhetetlen, idegen és káros.

Minek eredményként nehéz itt a lét, valamint bonyolult és átláthatatlan a rendszer. Retteg és megvet az egyszerű ember mindent, ami idegen, mert félti amije van és nem érti, hogy az új lehetőségeket és ezzel bőséget teremt.

És ugyanakkor, mindezen rettenetek eredményeként, elkezdett megjelenni egy új réteg, – bár kicsiny még, mégis hangos – akik számára az ember csak ember, akik könnyet fakasztó egyszerüséggel lépnek színre és tanusítanak emberséget, gondoskodás és szeretetteljességet,

a közöny és megvetés helyett.

Köszönöm.

Love or fear

Köszönöm