Azt hiszem nem tartozom a legempatikusabb emberek közé. Gyakran veszem észre, hogy nem értem, hogy az emberek miért teszik azt, amit tesznek. Semmi logikát nem látok benne. Ugyanakkor, mára már azt is tudom, hogy az ahogyan én élek, és az, amit csinálok mások számára úgyan úgy logikátlannak tűnik.

Azt is tudom, illetve inkább érzékelem, hogy szinte csak az érdekel, hogy egy-egy gondolatnak vagy tettnek, milyen következménye vagy eredménye van.

Az eredményből, mindig látszik az azt elindító gondolat. Action-reaction. Stimuli-response.

Hoszú évekbe tellett elkezdenem észre venni, hogy a hideg logikán túl az embert az érzései irányítják, és mint olyanok hijján minden logikának. És ez sülhet el nagyon jól is!

Ma is hiszek abban, hogy ha tudatosítjuk magukban azt, ami történik, és elkezdjük észre venni azt, hogy egy-egy helyzetre hogyan reagálunk észrevehetővé válik számukra az, ahogyan gondolkodunk egy helyzetől. És ez egy maghatárpzó pillanat lehet az életünkben, hiszen innentől nem játszhatjuk az áldozatot tovább, vissza került a döntéseink felelőssége a kezünkbe.

Nos, ez még sem annyira egyszerű, mint ahogy azt én évekig gondoltam. Nem adatik meg, tudni illik, mindenkinek, hogy magáról tudomást szerezzen.

Rengeteg ember éli le az egész életét anélkül, hogy akár egy pillantra is tudatában lenne önmagának. Átalussza – átvitt életében – egész életét, amelyet adott gondolat-kombinációk (sémák) határoznak meg, amiről ő maga semmit sem tud.

Sokáig azt hittem, hogy a közömbösség, az együtt érzés hiánya ennek az ‘álmodozásnak’ köszönhető, a jelenlét teljes hiányának.

Mostanság értettem meg, azonban azt, hogy az együttérzés egy velünk született privilégium, egy ‘gén’, amely autómatikusan beindít érzéseket bennünk, abban a pillanatban, ha egy másikat szenvedni látunk. Ettől vagyunk emberek és nem állatok. Nekik ugyanis ilyen ‘génjük’ nincsen.

Ha ez az érzés nincsen bennünk, akkor hiába minden logika, mégsem lehetünk tlejesen emberek.

Van egy ember fajta, akit Neandervölgyinek hívok, akinek nem sikerült még teljes-ember státuszt elérnie. Tipródik, hogy maradjon-e még kicsit állat, vagy alakuljon át teljesen emberré. Még minding hezitál. Tudattalan.

Ezt az embert, mint egy rémült állatot, félelmei oly módon kötnek gúsba, hogy nem képes embernek lenni. A félelem, amely mint egy szögesdrótos kerítés választja el ezt az embert önmagától, az emberségétől, lépésről lépésre észrevétlen átveszi az uralmat az elme felett. Az embert a túlélő ösztönei kezdik el írányítani, mint egy vadállatott.

A Neandervölgyi üt, mindent amit ér, mindent, ami ismeretlen, idegen és ezáltal ilyesztő, amitől úgy érzi magát meg kell védje. A Neandervölgyi bár legbelül érzékeli a lét fájdalmát, mint mindannyiunk, nem ismeri fel azt, nem jut tudatára annak. Sem sajátjának, sem a másikének.

A Neandervölgyinek, mintha, nem adatott volna meg soha, hogy önmagával együttérző lehessen, így ez a gén, bár mindegyikünkben adott, számára ismeretlen maradt. Talán soha nem mutatta meg neki senki, hogy hogyan kell használni. És talán soha nem kapott együtt érzést senkitől még életében.

úgy gondolom, ez az ember, minden napján úgy éli, hogy érzi, valami fájdalmasan hiányzik az életéből, bár nem tudja mi az. Úgy érzi, hogy egy másikon kell leverje ennek a valaminek a veszteségét.

Minez egy ördögi körré válik benne, minek eredményeként a Neandervölgyi nem tud kapcoslatba lépni emberségével és így megmarad állat-embernek.

Hiszem, hogy a Neandervölgyiből is teljes ember válik lesz egyszer, csak győzük kivárni!

A Neandervölgyi és az együtt érzés