Amint ott álltunk a csarnokban anyámat néztem, ahogy kis papircetléjvel aroszolgatja kuszán a teret keresgélve. Nem is az tűnt fel először, hogy el van veszve, hanem, ahogy kinéz. Minden egyes ruhadarab, amit viselt, az én levetett ruháim egyike.

Elgondolgodtam. Aaz elmúlt tizenöt évet azzal töltöttem, hogy embereket önismeretre buzdítottam, arra, hogy kezdjék el látni önmagukat az álca és a rögzült mintázat mögött.

Most, azonban, arr jöttem rá, hogy talán a legborzasztóbb dolog az lenne, ha anyám rájönne, arra, hogy mit ér az élete; ha észrevenné és megértené mindazt a nehézséget, az élet kegytlenségét, az a sok hiányérzetet, midaz, amivel illetve ami nélkül neki ezt a 68 évet eddig le kellett élnie.

Talán – most azt gondolom, látha emberi sorsokat, hogy a legjobb dolog, ami egy-egy emberrel történhet az, az, hogy nem tudja, hogy létezik. Az, hogy nem látja önmagát a tükörben, nem lát rá  mindarra, ami ténylegesen körülveszi, és nem ismeri fel a létének megbonthatatlan nehézségeit sem.

Talán az a legszerencsésebb, hogy ha soha nem érez rá a megváltoztathatatlanra, a sorsra, arra ami egész létét mozgatja, hisz nem tehetne ellene semmit. A tudat esetlen a képesség nélkül.
Ez az ember, ha nem is boldog, de legalább nem lesz keserű.

source google
Sors