Egy szerettünk halálakor, a gyászban, önmagunkat síratjuk, önmagunkat gyászoljuk. Azt a részünket, aki kapcsolatban volt az elmenővel, mert arra a részünkre tovább nem lesz szükségünk.

A szeretetben minden eltávozó velünk marad, de a fizikai létben egy űr kezd el tátongani a helyén.

Ebbe az űrbe hullanak bele könnyeink, mindaddíg, míg ezt az űrt a lét új élményekkel be nem tölti.

Amikor sírok, amikor siratom halottamat, magam miatt sírok, hisz ő már egy nyugodtabb, békésebb világban  él tovább. Nélkülem. Én meg itt maradtam magam. Hiánya fáj nekem, és amíg a fájdalom űrje ott ég bennem, sírok és fájok. Ez az én gyászom.

Meggyászolom, azt a részemet, aki elment halottammal együtt, azt a részemet, amelyben vele voltam, amelyben összekapcsolódtunk, amelyben szerettük egymást. És gyászolom, azokat az elmúlt pillanatokat, amelyeket együtt töltöttünk és halálával végleg múlttá s megismételhetetlenné tett számomra.

A gyászban, magamat síratom és ugyanakkor vele örvendezek.

kép forrás google

 

Gyász 101