A XIX. század végén és a XX. század elején az egész világ fölháborodott rajta, hogyan bánik a régi Magyarország a nemzetiségeivel. Tolsztoj, a legtisztább szívű ember is tiltakozott. Pedig ez akkor se volt egyedülálló, de a magyar állam durva cinizmusa, lelketlensége akkor is föltűnt már, bár bőven akadtak versenytársai. Hogy Trianon közeledik, azt az egész világon mindenki tudta, aki odafigyelt, de Magyarországon kevesen, őket meg elhallgattatták. A példákat lehetne szaporítani, de hiszen közismertek. Minek?

„Hullarablók lettünk, a legpocsékabb nemzet” – írta búcsúlevelében széki gróf Teleki Pál miniszterelnök (mellesleg a hivatalos állami antiszemitizmus és faji megkülönböztetés magyarországi atyja) nagybányai vitéz Horthy Miklós kormányzónak (az államfőnek), amikor a magyar állam – a Harmadik Birodalom társaságában – hitszegő módon megtámadta Jugoszláviát. Ez még akkor is túlzás volt. Voltak, vannak még pocsék nemzetek bőven. De azért érthetjük, mit érzett.

Ja, most már értem Trianont. A cikket olvasva, hirtelen ráeszméltem, hogy miért ‘csesztek’ így ki velünk 1920-ban. Az a nevetséges, hogy több mint száz éve sír-rí  a Magyar a Trianoni Békeszerződés miatt, az igazságtalalan bánásmód miatt, az elveszett nemzeti értékekek és területek miatt. Oszt hirtelen, most nem is tudom … lehet ez a legjobb, ami történhetett velünk, mint néppel, akkor. Sőt, az is eszembe jutott, hogy ennek a népnek az lett volna a legjobb, ha akkor megszűnik létezni és beleolvad egyéb nemzetekbe.

Miért is? Azért, mert azóta sem sikerült megváltoztatnuk a hozzáállásunkat. Semmit sem tanultunk Trianonból. Azóta is csak nyalogatjuk sebeinket és csúnyán nézünk mindenkire, főleg a gyengébbekre, akiket jól megtaposunk félelmünkben és gyűleletünkben.

Tudom sokan elítélnek a kritikusságom miatt, sőt egyesek Magyar-gyülőlőnek tartanak. Pedig csak szégyenlem magam legnagyobb tehetetlenségemben. Éveken keresztül igyekeztem a magam módján hozzájárulni ahhoz, hogy a Magyarok gondolkodásmódja alakulhasson, változhasson; azért, hogy kicsit jobban szeressük magunkat és ezzel másokat is.

Az elmúlt fél év volt számomra a legnagyobb csalódás ebben az igyekezetemben. Úgy érzem, hirtelen, hogy minden hiába való volt. Talán az a legszomorúbb számomra az, hogy mindaz, amit felépítettem, bár megmaradt, még sem tudja szolgálni az eszmét és értékeket, amelyekre anno létrejött: a szeretetet.

A mi fejünkben a szeretet és a szeretetteljesség egy elvont fogalom, egy mélyen megérintő gondolat, vagy egy Bibiliai idézet csupán. Nem tudunk vele mit kezdeni. Abban a pillanatban, amikor szeretetteljességünkről lehetne tanúbizonyságot tenni, lebénulunk és egymást kezdjük el mustrálni, mintha a másik tudná, hogy mit is kell ilyenkor csinálni. De az is csak tehetetlen áll.

Sok-sok olyan embert ismerek, akik – gyarkan vallási ill. spirituális meggondolásból – ódákat zengenek a szeretetről. Beszélnek, beszélnek és beszélnek a szeretet fontosságáról, és arról, hogy ők hogyan élik meg a szeretetet, de amikor aktívan lehetne szeretni, együttérző és önzetlen módon tenni, akkor hirtelen megremegnek, el száll minden bátorságuk, és visszahúzódnak a gondolati-szeretetteljesség birodalmában, oda ahol elég csak mélázni és filozofálni a szeretetről, de tenni semmit sem kell.

Lehet az kényelmetlen lenne …

Teljes cikk a HVGből

 

Trianon és Szeretet